Aki bújt, aki nem: nincs mire várni

„Téves megközelítés az is, hogy turistákhoz (!) hasonlítják a menekülőket, s azzal nyugtatnak minket, hogy »a hatóságok nagyon jól képesek kezelni a kialakult helyzetet, ha még többen érkeznek, lehet ebből nagyobb probléma, de most még nincs«. Az, hogy 2012-ben alig több mint kétezer ember menekült Magyarországon keresztül a biztonságosabb élet felé, s egyedül 2015 első félévében már több mint hetvenezer, nem elég nagy növekedés? Hány embernek kellene érkezni ahhoz, hogy Magyarország legnagyobb tapasztalattal rendelkező segélyszervezeteit a helyzet optimizmus helyett tettekre sarkallja? Hány szabad ég alatt alvó gyereket és anyát kell látnunk még a pályaudvarok környékén ahhoz, hogy ne álltassuk tovább magunkat azzal, a hatóságok kezelni tudják a kialakult helyzetet? Egyébként pedig ha tudnák, vajon miért nem teszik? Naponta találkozunk menedékkérőkkel, akik adni szeretnének maguknak egy esélyt Magyarországon, de nem bírták a zsúfoltságot a felelőtlenül felduzzasztott táborokban, nem bírták a sötét, forró és levegőtlen sátrakat, a feszültséget. Ehhez képest a kormány még rosszabbra készül, és minden menekülőt száműzni akar a semmi közepébe.

Nálunk »minden másképpen van«. Kezdünk hozzászokni. Magyarország szomszédjainak szeretetszolgái már felkészültek arra, kik is azok a menekültek. A legtöbb európai országban a keresztény egyházak nem válogatnak »igazi« és hamis menekültek között, mint nálunk szokás. Nem kifogásokkal, hanem nyílt táborok seregével segítenek annak, aki jön. Nálunk meg várnak az »igazi« menekültekre, akik némely szociális munkás legbizarrabb elvárása szerint »együttműködő gondozottak«.

Itt az idő, hogy a menekültekről ne úgy beszéljünk, mint alacsonyabb rendű emberekről, akiktől még a pénzüket és a telefonjukat is irigyeljük. Ne nézzük hülyének se őket, s ne várjuk, hogy tisztelettudóan esedezzenek a kegyeinkért. Hasonlóak hozzánk, magyarokhoz. Vannak köztük, akik hallották, hogy más európai országban nagyobb esélyük van kiteljesíteni a bennük rejlő lehetőségeket, ezért inkább oda tartanak. Ők a többség. Vannak köztük, akik ezt az intézményesített üldözést még Magyarországon is saját bőrükön érzik, mégis maradnak. Ők vannak kevesebben.”