Vadrózsák − Kriza János néprajzi gyűjtő emlékezete

Ezelőtt 140 évvel, 1875 márciusában hunyt el Kriza János, az egyik első és legjelentősebb magyar népköltészeti gyűjtemény, a székely népi balladákat, népmeséket és más nép szövegeket tartalmazó Vadrózsák gyűjtője és összeállítója.

A nagyajtai születésű, németül, franciául és angolul is beszélő Kriza János (1811-1875) pályája kezdetén, 1829-től 1835-ig teológiát és jogot tanult Kolozsváron, majd két éven át Berlinben képezte magát. 1838-tól pap Kolozsváron, 1861-től unitárius püspök. Néprajzkutatóként 1841-től az MTA tagja. A Kisfaludy Társaságnak 1863-ban lett rendes tagja. A népköltészettel már torockói és székelykeresztúri iskolaévei alatt is találkozott, ám Berlinben fogalmazódhatott meg benne a gondolat − megismerkedve Herder és a Grimm testvérek munkásságával −, hogy szisztematikusan gyűjtse a népi költészet remekeit.

„Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Ánglusok és a Franciák nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-é elő-hoznom? … Ki nem tudja, mit kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek? Ezeket pedig leg-inkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni s haszonra fordítani, mióta az ő saját nyelveket, s azonn az ékes tudományokat láttatosan gyakorolyják.”

Na de – teszi fel a kérdést az előszó – milyen példákra utal a lap?

„1765-ben jelent meg Thomas Percytől a Reliques of Ancient English Poetry (Régi angol költészeti emlékek), amely megindította a népköltési gyűjtemények sorát, és oly nagy hatással volt a romantikus áramlat kialakulására. Ugyancsak ekkor adta ki James Macpherson skót költő Works of Ossian cím alatt, Ossian nevű, állítólagos kelta bárd énekeit, amelyeknek hatására Európa-szerte valóságos »ossianizmus« támadt. A romantikus népköltészeti kutatás fő ideológusa Herder: filozófiájának, történelem- és irodalomszemléletének élményszerű alapjait Rigában, a lett nép körében nyerte, ahol meggyőződött a népi műveltség nagy erejéről és szerepéről a százados elnyomatás feltételei között. 'A népek hangját' tolmácsoló gyűjteményében (Stimmen der Völker in Liedern, 1807) számos ó- és újkori, keleti és nyugati népköltészet kapott helyet. A mesegyűjtés és -kutatás máig visszhangzó nyitánya 1812-1822 között a Grimm testvérek, Jakob és Wilhelm Kinder- und Hausmarchen (Gyermek- és házi mesék) című háromkötetes munkája; ezt 1816-1818-ban szintén tőlük a Deutsche Sagen (Német mondák) két kötete követte.

Ezek voltak a közép-európai népköltészeti kutatások előzményei, s nem hiába: „a kelet-európai népek szava pedig, miként csakhamar kiderült, oly messzecsengő volt, hogy cserébe most már a nyugat visszhangzott tőle: a délszláv hősi énekek egész Európát csodálatba ejtették, utóbb pedig a román, majd a magyar népballadák nyugati fordításai szintén megérdemelt sikert arattak.”

A Vadrózsák kiadását már 1842-ben tervbe vette Kriza, sajnos azonban az 1863-ig húzódott. A második kötet kiadására az akadémia 1875 elején szánta rá magát, ám amint hozzáfogott a szerkesztéshez, Kriza tüdőgyulladásban elhunyt. A Vadrózsák első kötete sem lehetett az első népköltészeti gyűjtemény, mivel 1863-ra már megelőzte őt Merényi László, Arany László (Magyar népmesék) és Erdélyi János is (Magyar népmesék). Utóbbi mögött hivatalosan is ott állt az akadémia és a Kisfaludy Társaság, Kriza azonban magányos vidéki gyűjtőként dolgozott, irányította munkatársait. Ugyanakkor Faragó szerint Kriza munkája módszertanilag mégis a többi felé emelkedett, tudománytörténeti újításainak köszönhetően: szigorú szöveghűségre, nyelvjárásilag is pontos lejegyzésre törekedett, Székelyföldön belül is tájegységek szerint csoportosította az anyagot, elválasztotta egymástól a népköltészeti és műköltői alkotásokat, jelezte a folklorizáció folyamatát, s elismerte a népköltészet hatását a műköltészetre. Kriza gyűjtötte fel az olyan balladákat, mint Kádár Kata, Bátori Boldizsár, a szép Júlia vagy épp Kőmíves Kelemenné (A falba épített asszony) balladája.

***

Kádár Kata balladája

Anyám, anyám, édös szülőm,
Öngedje mëg szép kérésöm,
Hogy vögyem el Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép lányát. –
Miklós úrfi szépön kéri;
Édösanyja nem ígéri:
Nem öngedöm, édes fiam,
Nem öngedi az én rangom. –
Miklós mondá az anyjának:
Kádár Katát szeretöm csak,
Csak ëgyedül Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép lányát. –
Édösanyja azt feleli:
Abból ugyan nem lösz sömmi,
Vagyon lányok az uraknak,
Abból neköd is juttatnak. –

Miklós úrfi mëgbúsula,
Készül, indul búdosásra.
Szógám, szógám, édös szógám!
Nyergeljed még pej paripám!
Mönjünk, mönjünk, amíg látunk,
Lögyön örök búdosásunk! –
Miklós úrfi elindula,
Azt mëglátá Kádár Kata,
A kapuját mëgnyitotta,
Hogy Miklós bémönne rajta.
Ne nyiss kaput, Kádár Kata,
Nem mönyök én most bé rajta;
Henem* mönyök a világra,
Hótig tartó búdosásra. –
Kádár Kata mëgbúsula,
Miklós úrfihoz így szóla:
Állj még, kéncsöm, szép Miklósom,
Hogy adjam rád ëgypár csókom!
Adjak neköd ëgy bokrétát,
A kezedbe kézi ruhát!
Mikor ruhám vérrel hobzik,
S a bokrétám hërvadozik,
Hidd el, kéncsöm, hidd el neköm,
Akkor löszön veszedelmöm. –

Elindúnak, mönnek, mönnek
Hosszú útnak, röngetegnek.
A ruháját Miklós úrfi
Elévöszi, mëg-mëgnözi,
Hát a ruha vérrel hobzik,
Bokrétája hërvadozik.
Mind a kettő azt jelönti:
Kádár Katát most veszesztik.
Miklós úrfi mëgfordula,
Ëgy mónárgazdát talála,
Kihöz közéllovagola,
Kihöz ő eképpen szóla:
Hallod-ë te, mónárgazda!
Mi hír vagyon a faluba? –

Nincs ugyan ott sömmi ëgyéb,
Kádár Katát elvesztötték. –
Hallod-ë te, mónárgazda,
Vígy el ingöm éppen oda,
Hol elveszött Kádár Kata,
Jobbágyomnak szép lëánya.
Pej paripám tiéd lögyön
S mindön ékös őtözetöm. –

Mónárgazda szót fogada,
Miklós előtt elindula,
Őt elvitte arra helyre,
Feneketlen tó széjire,
Onnét bészólalt a tóba:
Élsz-ë, kéncsöm, Kádár Kata? –
Kádár Kata is szólalik:
Nállad nékül elig* telik. –
Miklós úrfi ezt hallotta,
Szűvit a bánat elfogta,
Kezit fejire kócsóta*,
Sorsát ő ott úgy síratta,
S beléereszködék hëzza
A nagy feneketlen tóba.
Ëgyikből nőtt muszkátaszál,
A másikból rózsmarintszál.
Addig s addig neveködtek,
Vízön föjül emelködtek,
Ëgymásba belészerettek
S ott is ësszeölelköztek.

Miklós anyja mönt sétáni,
Meg taláta őköt látni;
Vízi búvárt elhívatá,
Mind a kettőt kiásatá.
Az ëgyiknek csinátattak
Fejér márvánkő kopossót,
A másiknak csinátattak
Vörös márvánkő kopossót.
Az ëgyiköt eltemették
Elejibe az ótárnak,
A másikat eltemették
Háta megi az ótárnak.
Az ëgyikből neveködött
Fejér márván liliomszál,
A másikból neveködött
Vörös márván liliomszál.
Ott is addig neveködtek,
Amíg ësszeölelköztek.

Miklós anyja hogy mëglátá,
Mind a kettőt leszakasztá,
Talpa alá bétipodá
S tövisbokorra rakatá.
Ezt hogy látta Kádár Kata,
Kopossóból följajdula:
Éltünkbe űdözőnk vótál,
Békét hótunkba sem hattál.
Kiér Isten jót ne adjon,
Szeretetlen tássat adjon!
Kinyeretlenség találjon,
Mégis sönki mëg ne szánjon.