Az új és új kommunisták, művelt européerek, magukat önzetlen világjobbítóknak ismerő emberek ezt nem hajlandók elfogadni. Én jó ember vagyok, mondják, én azt akarom, hogy minden gyerek lakjon jól – ócska, begyöpösödött, önző jobboldali vagy, ha te nem ugyanezt akarod. Azt akarom, hogy mindenkinek legyen alapjövedelme, ne legyen a szegénység kiszolgáltatottja – ha ezt vitatod, egy lépésre vagy a náciktól.
Csakhogy a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez a beavatkozás – a feltétel nélküli alapjövedelem –, miközben átmenetileg több százezer ember életminőségét javítja, közben szétszaggatja azt a finom hálót, amely a társadalom végtelenül bonyolult érdekviszonyait egyben tartja, és a millió irányba tartó egyéni törekvéseket közjóvá transzponálja.
A 18. század végén Angliában egy időre kipróbálták az alapjövedelem egy korabeli változatát. Hogy ez mekkora károkat okozott Anglia gazdaságának, végső soron maguknak az érintetteknek is, azt mindenki elolvashatja Polányi Károlynak A nagy átalakulás című könyvéből – persze az sem volt csekély megrázkódtatás, amikor az állam kénytelen volt kihátrálni belőle.
A kommunista kísérletnek (mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint) az elviselhető, európai változatát sokan magunk is megtapasztalhattuk, de az ázsiairól csak halvány fogalmaink vannak – szerencsére.
Az eszme azonban él tovább. Minket, az egykori béketábor idősödő lakót talán megtévesztenek saját emlékeink, melyek szerint az eszme képviselői bumburnyák vidéki párttitkárok és tanácselnökök – márpedig az ő idejük tényleg lejárt. Nem ismertük a nyugat-európai kommunistákat, csupa magasan iskolázott, világlátott értelmiségit – nem a párttitkárok, hanem az „eurokommunisták” utódai bukkannak fel ismét közöttünk. Újra és újra támadnak „jó” emberek, akik erőnek erejével meg akarják változtatni a világot. És bár ezt soha nem fogják belátni, nem az önzés küldi majd őket a politikai süllyesztőbe, hanem a józan ész.