Három orvos és két ápolónő naponta

„Az Orbán-éra 2010-ben ugyan az egészségügy »megmentésével« kampányolt, és látványosan tagadta a privatizációt, mondván, az nem szolgálná a betegek érdekeit – viszont közben fű alatt gyorsan megkezdte a szisztematikus költségvetési lefaragást. Következtében Az OEP által bevezetett költségvolumen-korlátnak »köszönhetően« egyre nőttek a várólisták, majd az intézmények mind jobban eladósodtak magánbeszállítóiknak. S noha a betegek azt már megszokták, hogy a toalettpapírtól a szappanon és az ételen át a gyógyszerekig sok mindent maguknak kell beszerezniük, de szikét, fogót és sebtörlőt mégse vihetnek a műtőbe. Az orvostechnológiai eszközöket - legalábbis egyelőre - a kórház vásárolja. Mégpedig többnyire hitelre, mert csak tetemes késéssel képes fizetni a műszerforgalmazó cégeknek. Ezek a kintlévőségek pedig mára mintegy nyolcvan milliárdos adósságot halmoztak fel a rendszerben. Mert a kormányzat – amely egyébként épp az ellátás biztonságára való hivatkozással államosította nemrég az önkormányzati fenntartású kórházakat – időnként csurrant-cseppent ugyan valamicskét a törlesztésre, de ezzel valójában nem old meg semmit.

A mind nagyobb méreteket öltő tartozások lassan, de biztosan tönkreteszik a kórházaknak beszállító vállalatokat: elvesztik likviditásukat, nem tudják fizetni járulékaikat és adóikat, hovatovább alkalmazottaikat sem. Vagyis a kórházak csődje átterjed az őket ellátó hálózatra is, miáltal akadoznak a szállítások, és végül az ostor visszacsap: arra a betegre, akinek eszközhiány miatt elmarad a kiírt műtétje. Mindez – a rossz fizetések mellett - nyilvánvalóan hozzájárul az orvosok és ápolók depressziójához; a Magyar Orvosok Szövetségének elnöke szerint évek óta naponta három orvos és két ápoló megy külföldre. Az országban ma már többezres az egészségügyi szakemberhiány.

Mármost ezenközben Matolcsy György a Magyar Nemzeti Bank néhány százmilliárdos árfolyamnyereségét a saját »unortodox« gazdaságpolitikájának oktatási bázisára, valamint munkatársai »rekreációjára« különíti el, és ezért nyakló nélküli ingatlanvásárlásba kezd. Nem mellékes körülmény, hogy erre a jegybanknak nincs törvényi felhatalmazása, de ennél fontosabb a morális kérdés. Megengedhető-e vajon, hogy a nemzeti bank elnöke ezt az irdatlanul sok pénzt lényegében kénye-kedve szerint költhesse, ahelyett, hogy a forrásokban állítólag szűkölködő állam segítségére sietve, például konszolidálná a kórházakat?”