Charlie

Még nincsenek, nem is lehetnek használható válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket a párizsi gyilkosok vágtak Európa arcába. Hónapokba, ha nem évekbe telik majd, amíg egyáltalán megértjük, mi miért történt – és lehet, hogy mire megtudjuk, mit lenne helyes válaszolni rá, már késő lesz. Már egészen más kérdések lesznek fontosak.

Most még csak kavargó gondolatok vannak. Arról például, hogy az iszlám arab ága, mint életkeret, mint szociokulturális konstrukció mély válságban van, már-már folytathatatlan. Még elviselhető és teljesen elviselhetetlen országok halmaza, amely a fékezhetetlennek tűnő demográfiai túltermelés segítségével az egész világra exportálja már a maga folytathatatlan életmódját. Miért alakult így? Európa, Amerika a bűnös ebben, vagy belső okok vezettek ide? Megfordítható-e a folyamat, és ha igen, milyen áron? Ki tudja a választ?

Kavargó gondolatok vannak arról is, hogy Európa értékválsága átlépte az elviselhető határt. A kulturális nyitottság és a kulturális önazonosság védelme közötti ellentmondást éppúgy nem sikerült feloldani, ahogy a szólásszabadság és a más meggyőződések tisztelete közöttit, a keresztény életnorma és a szekularizáció között feszülőt, vagy éppen az önmegvalósítás szabadsága és a demográfiai hanyatlás szembenállását. Egyet már biztosan tudunk: Francis Fukuyamáé a 20. század talán legnagyobb tévedése, a történelem nem hogy nem ért véget, most fortyog igazán. De hogy mi jön ki ebből, ki tudja megjósolni?

A terrort soha nem egy-két ember működteti. Az elkövetők mindig egy hatalmas piramis csúcsán állnak, az aktív támogatók tucatjainak vállán, azok a passzív támogatók százain, azok a passzív egyetértők ezrein, és ezt az ördögi piramist megoldhatatlannak látszó problémáik miatt tehetetlen dühöt érző milliók emelik fel. Az arra alkalmas emberek egyre áramlanak felfelé ezen a piramison. Ha a csúcson állókat lelövik, másnap újak jönnek a helyükre – mindaddig, amíg a piramis alapja megvan.

A párizsi mészárlásra azt válaszolni, hogy je suis Charlie, egyszerű porhintés, zakatolás tovább a vakvágányon. Azok az újságírók és rajzolók nem a szent szabadság hős áldozatai, hanem a világválságéi. A második világháború szörnyűségeire választ találó hatvannyolcas generáció megoldásai mára teljesen érvényüket vesztették, de az utóvédharcaikat szívósan vívó hatvannyolcasok helyére nem léptek olyanok, akiknek új, használható kulcsaik volnának az új zárakhoz. Pedig az idő sürget. Lehet ez még sokkal rosszabb is.