Ha valóban a »német modell« átvételén töri a kormány a fejét, az a következőket jelenti.
Nem mondhatom meg, hogy ki lehet »egyház«? Jó, nem mondom meg. Legyen akkor mindenki »egyház«. Nesze, Strasbourg, ezen nyáladdzál. De azt már csak megmondom, hogy kinek adok kiemelt, közjogi státuszt – hogy kinek adok pénzt és mennyit, nemde?
A történet minden elemében ismerős. Valamely, a magyar állam előző, demokratikus létciklusa során előállt, marginálisnak mondható problémát először ördögi méretűre nagyítanak: ilyenkor a morális felháborodás nyelvén szólalnak meg. Válság, válsáááág! – kotkodácsolják. Aztán kitalálnak, majd törvénybe foglalnak egy olyan megoldást, ami nem csak gonosz, embertelen, káros, de még jogsértő is. Nem kvadrál más törvényekkel, az ország nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeivel, de még a saját alkotmányukkal sem. E jogi fércművek újabb problémákat szülnek, amire ugyanilyen megoldások jönnek – és így tovább, és így tovább. A végcél az szokott lenni, hogy a dolgokról (minden dologról) a kormány döntsön, rosszabb esetben a parlament, de az mindegy is, mert mindkettő Orbán Viktor. Ha az IM-nek most összejön a német modell, megint Orbán Viktor mondja meg – ha nem is azt, hogy ki legyen egyház, de hogy mennyi pénzt kapjon. Nincs az a református kisdedóvó, amelyik ne szorulna rá egyébként a gondos gazda mindent látó figyelmére. Felelőtlen költekezés, hibás Biblia-magyarázat, obszcén karácsonyi műsor – és már búcsút is mondhatnak a csokoládéjuknak. (...)
Még ha a katolikus egyház igazán nem is panaszkodhat az Orbán-rezsim szűkmarkúságára, nyilván nekik sem hiányzik, hogy a normatív szabályozást a miniszterelnöki kegyosztás váltsa fel. Ha emlékszünk, ez volt és maradt a 2011-es törvénnyel és a 2012-es parlamenti döntésekkel kizárt kisegyházak legfőbb sérelme is.
Isten hozta a bíboros urat a klubban.”