„Nem veszem számba, mi mindent követett el a fenti mondatok szülőatyja a liberális alapelv – »élni és élni hagyni« – ellen az utóbbi négy évben, de számolhatunk lassan két évtizedet is (ám mivel én nemcsak rendszeresen olvasok, hanem rendszeresen idézek is más lapokat, sőt véleményeket, így most a rövid leltárért két hvg.hu-s íráshoz irányítom az olvasót – egy és kettő).
Ám figyelmébe ajánlom minden, még ép eszét nem vesztett olvasónak a következő logikai bukfenceket, önellentmondásokat, egyszóval azokat az árulkodó jeleket, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a beszélő elveszítette az uralmát a saját elmetermékei konzisztenciája felett, mert már csak a mondatai tömegmanipulációs (lásd még: néphülyítő) hatásaira képes figyelni. Azaz elveszítette az önellenőrzés képességét (valóságérzékeléséről nála már régóta nem beszélhetünk).
A kisebb súlyú tudathasadás: »emberek érdekéről« beszélni egy olyan helyzetben, amikor magának a beszélőnek is – különösen ha politikus az illető, aki azért kapja a fizetését, hogy különféle társadalmi csoportok érdek- és értékkonfliktusait a lehető legoptimálisabb kompromisszumokkal oldja meg – legalább két típusú »emberekről« kellene gondolkoznia. Az egyik »emberek« ugyanis azok, akik vasárnap járnak vásárolni. Az ő érdekük az, hogy ez a lehetőségük megmaradjon, tehát az a kormány, amelyik ezt a lehetőséget állami kényszerrel megvonja tőlük, nem érdekeket véd, hanem jelentős érdekeket sért. A vasárnapi vásárlók természetesen nem »szervezett erő«. Szervezett erőnek az áruházláncok mondhatók (bár nem látom, hogy fellépnének, pláne közösen lépnének fel a vásárlók érdekében, hiszen az ő érdekük jelen esetben egybeesik a vasárnapi vásárlókéval). Szervezett erők a kereskedelmi és munkavállalói érdekképviseletek is, ők valóban próbálkoztak közös fellépéssel. De hogy a »magyar embereknek« mennyire nincs helyük a beszélő politikus fejében, azt pontosan érzékelteti az a tény, hogy számára nem léteznek az »egyik emberek« (a vasárnapi vásárlók): a »szervezett erőkkel«, azaz a rohadtkapitalista multikkal meg a kommunista érdekképviseletekkel és szakszervezetekkel azonosítja és politikai ellenségnek tartja őket (holott politikailag nemigen van heterogénebb társadalmi csoport, mint a vasárnapi vásárlóké). Ami pedig a másik »embereket« illeti: itt nyilván a kereskedelemben dolgozó munkavállalókról van szó, akiknek »régi sérelmük« a »vasárnapi munkára kötelezés vagy szorítás«. Ám a beszélő politikus is elfelejtette bizonyítani, hogy ezeknek a munkavállalóknak (»embereknek«) fontosabb volna a vasárnapi pihenőnap, mint a munkahelyük megőrzése és a vasárnapi munkáért járó többletbér. Ez persze csak részletkérdés, hogy már megint ők tudják jobban, mi sérti »az embereket«. A lényeg az, hogy az idézett »népidemokrata« politikus fejében »az emberek« mindig olyan homogén csoport, amelyik pontosan ugyanazt akarja, amit ő. Azaz semmi köze az itt élő tízmillióhoz, pusztán a beszélő politikus tévképzeteihez van köze, amelyeket jó ideje valóságként ad elő.”