Családi klánok játszótere lettünk

„Viszonylag ritkán nyilatkozol politikáról, de pl. 2009-ben azt mondtad, a két hatalmi tömb egymással vetélkedve szétmorzsolja a társadalmat, és balkanizálódás felé haladunk… hogyan látod most a helyzetet?

Úgy látszik, igazam volt, bár nem kockáztattam túl nagyot a jóslatommal. A rendszerváltás óta kérdés, hogy hová tart az ország: egy nyugatosabb szellemű Közép-Kelet-Európához tartozunk-e, annak kulturális attitűdjeivel, vagy a Balkánhoz. Egyértelmű válasz sokáig nem volt, és a hétköznapi élet mozzanatai, például egy közúti ellenőrzés a 90-es években azt mutatta, hogy ez az eldöntetlenség mennyire fárasztó tud lenni: fél óra eltelt kölcsönös félelmekkel, mire a rendőr hagyta magát megvesztegetni. Szerbiában vagy Ukrajnában egyértelmű, hogy nem oda mész, ahová hivatalosan kéne, hanem az ismerős henteshez, aki némi felárért hozza pl. az útlevelet. A köröket piszok gyorsan le lehet zavarni, mindenki korrupt, egyszerű a képlet: az út mellett ugyanúgy tíz euró a rendőr, mint a kurva. Nyugatabbra meg kiszámíthatóan működnek azok az alapvető állampolgári jogon járó szolgáltatások, amik nálunk megbízhatóan csak a gazdagabbaknak jutnak, és némi olajozással. Ez a pazarló és sok fölösleges kört tartalmazó történet mostanra nagyjából eldőlt: úgy tűnik, a Kelethez fogunk tartozni. Amíg oligarcháinknak érdekükben áll az Unióban tartani minket, addig persze ott leszünk. Aztán meg… Rossz érzés nézni, hogy távolodik, amiről azt hittük a rendszerváltáskor, csak egy karnyújtásnyira van tőlünk.”