Atomközelben

„Már középiskolás koromban megkedveltem az atomot a maga bohém, a többség számára talán kissé szokatlan hullámtermészetével, az icike–picike, de nagyon-nagyon sűrű kis magjával, az ütődötten kerengő elektronjaival, hogy akkor további kvarkokról, egyebekről ne beszéljünk. (...)

Lassan visszatalálunk a megszokott, kellemes, közéleti abszurd–idióta csapásra, amelyen otthonosan érezzük magunkat, engemet atomenergiával riogatni nem lehet. (...) A paksi bővítés címen emlegetett népszínmű engem a sodromból kihozni nem tud. A csúcspolitika újra bizonyítja, hogy kizárólag kiscsoportos óvodások értelmi és érzelmi színvonalán képes megvitatni bármilyen kérdést. Bumm. Van ebben újdonság? Nincs. Tessék továbbhaladni. Hányszor játszottuk már ezt, istenem?! Aki néhány éve még lelkesen pártolta, és ment volna Putyinhoz aláíratni rögtön, nemzeti érdekből, az most óbégat, demokráciadeficitezik, oroszmegszállásozik, aki meg akkor rohant a NATO-hoz, EU-hoz, hogy itt az oroszokkal mutyizzák össze a komcsik az új Szovjetuniót, az most nemzeti szuverenitásról, bomba üzletről hadovál, teljesen komolyan vehetetlenül.

Most még arra kéne valami nem triviális megoldást találni, hogy az ország szuverenitását hogy a túróba csökkenti, ha tökig eladósodik az oroszok felé, teljes energiatermelésének 90 (95?) százaléka orosz technológiához, orosz nyersanyaghoz és orosz tőkéhez kötődik?”