A fékek szükségességéről – Mandiner2013 V.

Idén 2010-hez, 2011-hez és 2012-höz hasonlóan újra, immár negyedik alkalommal kérdeztük meg mandineres bloggereinket: hogyan értékelik a 2013-as évet? A napokban posztsorozatunkban válaszolnak kérdésünkre. 2013-as évértékelő sorozatunkat a Fortepan 1913-as képeivel illusztráljuk.

Pintér Bence válasza.

*

2013 volt az az év, amikor a Fidesz megnyerte a 2014-es választást. A kormány akkora lecsapni való labdákat dobált hónapokon keresztül, hogy arra szavak sincsenek; s mégis, az ellenzék egész évben csak bénázásra volt képes. 2013 újra megmutatta, hogy a Fidesz egy profi gépezet, amely elé lehetetlen akadályt gördíteni; pedig már nagyon, nagyon szüksége lenne rá, már csak a demokrácia egészséges egyensúlya miatt is.

A 2012 utolsó harmadában nagy dérrel-dúrral visszatért Bajnai Gordon és inkompatibilis részekből összerakott Frankenstein-pártja, az Együtt 2014 egyetlen nagy eredménye az volt, hogy az LMP szétrobbantásával kvázi parlamenti képviseletet tudott szerezni magának a szakadár PM-es képviselők személyében. Sok eredményt ezen kívül nem könyvelhettek el: a Bajnai visszatértével kezdődő összefogás-tragikomédiát a mai napig nem sikerült megoldani; miközben sorra kerülnek elő és követelnek helyet maguknak virtuális pártocskáik éléről olyan politikusok, akiktől már remélni mertem, hogy megszabadultunk.

Én az év végére már meg is sajnáltam Mesterházy Attilát, aki először azért kapta a sorozásokat a liberális sajtótól, mert húzódzkodott Bajnaival összefogni; s hogy ez most megvan, azért kapja a sorozatokat, mert a maradék ballib pereputtyot nem akarja bevenni a nagy ellenzéki gulyásos kondérba. Mindeközben a nagy Bajnai-Mesterházy párharc valószínűleg nem is arról szólt, hogy ki legyen, hanem arról, hogy ki ne legyen a miniszterelnök-jelölt.

A felelősség eltolásának nagy harca közepette pedig ki más kapaszkodott fel csendesen – mit csendesen, ripacskodva! – mint az örök túlélő Gyurcsány Ferenc. Az a Gyurcsány Ferenc, akiről az év elején azt írtam, hogy nem fogok vele többet foglalkozni. Ezt próbáltam is tartani, de – sajnálatos módon – mára már nem egy viccpárt bohócelnöke, hanem egy folyamatosan küszöb fölött mért, Bajnaiéval egyenrangú párt bohócelnöke. Talán ha már 2010-ben én is, valamint minden más újságíró is megfogadja, hogy nem foglalkozik vele, most nem tartanánk itt. Így viszont itt van, teljes gőzzel, és nagyjából tízszer olyan jó politikus, mint két ellenzéki vetélytársa, a sótlan Bajnai és az íztelen Mesterházy. A DK mára a „demokratikus ellenzék” második ereje, de minimum a harmadik, és tepernek fölfelé.

A nagy ellenzéki csatározások közös nevezője viszont még mindig csak abban merül ki, hogy Orbánnak mennie kell. Ezen felül áll a maradék LMP és a Jobbik, akik ugyan más-más megfontolásokból, de a most ellenzéki koncon civakodó bandát is oda kívánja, ahová a kormányt. Igazuk is van. A Jobbik idén fiatalos, középre húzó, mérsékeltebb arculattal jelentkezett, arra a hírre rájátszva, hogy igencsak népszerűek a fiatalok körében, valójában azonban nem sokat változtak. Az LMP semmilyen népszerű témát nem fogott meg, viszont ugyanolyan kérlelhetetlenséggel képviselte az eddigieket, bármilyen marginálisak legyenek is: az ügynökügy, Verespatak ügye, valamint mostanság a NAV-botrány jelentette a fő profilt, miközben szorosan együttműködnek a kormánypárttól távozó Ángyánnal és Hadházyval. Mindkét párt esélyes lehet a „kiábrándult fideszes” szavazók megszerzésére.

S mindeközben a kormánypárt kettőzött erővel folytatta azt, amit 2010 óta csinál, még három oldalt tele lehetne tölteni azokkal a néha felháborító, néha teljes szociális érzéketlenségról árulkodó, legtöbbször kifejezetten arrogáns és általában igencsak bunkósbot módra lekommunikált intézkedésekből, amelyekre csak a száját tátotta a baloldali közvélemény. Volt idén trafikbotrány, földügy, felsőoktatás-leépítés, minden, ami egy agilis ellenzék számára magas labda lehetne. Aztán mégsem történt semmi.

Ezért igazat kell adnom Böszörményi Nagy Gergelynek, amikor globálisan az első háromba sorolja Közép-Európa legnagyobb, legjobban szervezett pártjának kommunikációját. Hogy ekkora viharok után a Fidesz még mindig ott áll, ahol, az ezt bizonyítja. Pedig a Fidesznek már nagyon szüksége lenne a fékre. Vészfékre. Miközben a bogári tankönyvből dolgozva törekednek az ellenfél, valamint annak média- és gazdasági hátországának felőrlésére, csökkennek a mérlegelési és realitás-érzékelési képességeik. A Fidesz országlása morális szempontból nálam leverte a lécet. Ettől még nem felejtettem el a másik oldal hasonló jellegű meghasonlását sem. Az én szememben a poszt-állampártinak titulált ellenzék és kapcsolt részeinek darálása nem szentesíti azokat az eszközöket, amelyeket a kormánypárt használ. Ezen eszközök használata viszont közel sem teszi vonzóbbá számomra a „demokratikus ellenzéket”.

2013-ban sem jött el tehát a konszolidáció. Én hiányolom.