„Kertészt nem érdekli, melyik szavát hogyan lehet félreérteni, a félreértői meg sohasem akartak megérteni önmagukon kívül senkit. Tök mindegy, hogy Kertész a holokausztbizniszt a németeknek tulajdonítja, az a zsidóknak lesz tulajdonítva, tök mindegy, hogy Kertész nem a saját művét véli Nobel-díjra érdemtelennek, hanem a díjosztókat az osztásra, ez is azoknak a tökfilkóknak szolgál igazolásul, akik akkor sem fogták föl a Sorstalanságot, ha véletlenül a kezükbe került.
Másfél évtizede még vita folyt Kertész értőinek és értékelőinek körében is arról, lehet-e termékeny ez az egyetemes depresszió. Radnóti Sándornak akkor még hangsúlyoznia kellett ezt: »vegyük a Kertész által is felidézett szilénoszi gondolatot, amely azt mondja, hogy a legjobb meg sem születni. Miért ne lehetne ilyen szélsőségesen sötét világlátás alapján nagy művészetet kicsikarni?«
Az a helyzet, hogy van nagy művészet, amit csak így lehet kicsikarni. Például Máraié, Camus-é, akiket Kertész a legközelebb érez magához. Minden Kertész-provokáció onnan indult, abból a villamosból, ahol Köves Gyuriból a táborból hazatérve kiszakadt, hogy amit érez, az a Gyűlölet, és aki iránt érzi, az a Mindenki. A sorshívő áldozatokkal együtt, akik úgy élték meg a pokol stációit, mint amelyek jönnek feléjük, mintha nem létezett volna a lábuk, amellyel léptek feléjük. Az áldozatok belefoglalása a Mindenkibe a Sorstalanság félelmetes erejű, kiszárított, hűtött, szenvtelenített szövegével – ehhez kellett akkora bátorság és energia, amit csak az egyetemes pesszimizmusból és a félértési lehetőségek iránti érdektelenségből lehet meríteni.”