A rendeleti kormányzás veszélyeiről (1947)

„A parlament törvényalkotó szerepét nem szabad üres formasággá zülleszteni.

A diktatúrás szándékok rendszerint mindenütt rangrejtve járnak és e rangrejtve járó szándékok sokszor a demokratikus formaságok között elég ügyesen tudják egy ideig elbújtatni a diktatúrás lényeget. Hogy ez mennyire így van mi sem mutatja szemet szúróbban, mint a különböző prefasiszta, fasiszta és posztfasiszta államberendezkedéseknek egy igen érdekes és közös jellegzetessége. E rendszereknek tudniillik egyik általános jellegzetességét éppen abban lehet felismernünk, hogy a parlament szuverén törvényalkotó szerepét puszta formasággá züllesztették, és ha a törvényhozó testületet formálisan nem is szüntették meg, a törvényalkotás gyakorlati jogát fokozatosan maradéktalanul a kormányra ruháztatták, elannyira, hogy a kormány, illetve a kormányfő diktatórikusan intézhette az ügyeket, tehát a törvényalkotó hatalom már nem is a népnél, nem is a törvényhozásnál, hanem tényleg a és teljesen a törvényhozó által egyszer kijelölt főnöknél maradt.

Demokráciában a népnek választott képviselte, diktatúrában pedig a tényleg a kormány alkotja azokat a jogszabályokat, amelyekhez mint hatályos állami akarat-kijelentéshez az állampolgároknak alkalmazkodniuk kell. Demokráciában az állami akarat-kijelentések a törvényekből, diktatúrában pedig elsősorban a rendeletekből olvashatók ki. Itt ebből a szempontból nem lehet döntő az az elméleti meggondolás, hogy végtére is a népképviseleti demokrácia minden alakiságának megfelel, ha a törvényhozás bízza meg a kormányt a jogalkotó hatalommal. Itt az a gyakorlat a döntő jelentőségű, amely a törvényhozás helyett indokolt szükség nélkül állami akarat-kijelentések tulajdonképpeni alanyává. Ha a törvényhozás tartósan és az életviszonyok jelentősebb körére vonatkozóan a korányra bízza a jogszabályalkotást, akkor a törvényhozó testületnek nemcsak törvényalkotó, hanem kormányellenőrző szerepe is előbb-utóbb összezsugorodik, mert ezzel a hatalom-átruházással az egész államéletnek és nem csupán a törvényhozásnak a súlypontja csúszik át a végrehajtó hatalomra, a törvényhozás ellenőrző szerepe lényegében még utólagosan is csak erőtlenül tud érvényesülni, hiszen a jogszabályok kodifikációjában maga a törvényhozás egyáltalában nem folyhat be és minthogy tekintélyétől és hatalmától saját maga fosztotta meg magát, post festa, a rendeletek kibocsátása után is csak legritkább esetben van módjában törvényhozó akaratát érvényesíteni.”