Hard talk

Hogy Magyarország milyen súlyos elszigeteltségben vergődik, miközben költségvetési egyensúlya évtizede nem volt olyan jó, mint az elmúlt két évben, megmutatta a Tavares-jelentés minapi vitája az Európai Parlamentben. Ez az elszigeteltség évente euró-milliárdokban mérhető kárt okoz valamennyiünknek, akár a magán-pénztárcánkat, akár a közösségieket (az államháztartás, az önkormányzatok és a vállalatok gazdálkodási eredményeit) tekintjük. Írásomban ennek az elszigeteltségnek az okait veszem számba, miközben néhány javaslattal élek a helyzet jobbítására.

Demokráciákban a diagnóziskészítés és a megoldások javaslása az ellenzék feladata. Itthon azonban olyannyira eldurvult a viszony kormány és ellenzéke között, hogy utóbbiak kifogásai szinte sohasem kerülnek meghallgatásra a kormány által. Így van ez már a kezdetek, tehát 1990 óta, de különösen a sikeres Fidesz-kormányzást követő, a 2002-es választások hangját meghatározó negatív MSZP-s kampánytól számítva, immáron függetlenül attól, hogy melyik párt kormányoz. A mindenkori ellenzéki kommunikáció oly mértékben egyoldalú, hangja annyira penetráns, érvelése oly sok igaztalan vagy túlzó elemet tartalmaz, hogy bármiféle kormány számára befogadhatatlan. Az ellenzék így eleve a kormányerők látókörén kívül helyezi magát, mint látleletek és terápiás javaslatok forrását. Marad a belső bírálat, aminek viszont nagyon kevés a hagyománya itthon; körülbelül annyi, mint az önkritikának. Különösen igaz ez a Fidesz monolitikus szervezetén belül. Mindezt előre bocsátva, én, friss nyugdíjasként, azt szeretném, ha továbbra is a Fidesz irányítaná az országot, ám a jelenleginél sokkal jobban intézné a dolgainkat.

Az elszigetelődés gazdaságpolitikai okai

elsősorban a különadók, a kormány újraállamosítási lépései, valamint a rezsicsökkentés. Nem is ezek taglalásával szándékozom foglalkozni, inkább azzal, hogy mindez miért és miképpen jelent tőről metszett, baloldali gazdaság- és szociálpolitikát. Mert azt jelenti, még ha nem is mai értelemben vett „baloldaliságot”, hiszen ilyen intézkedéseket ma egyetlen nyugati szocialista vagy szociáldemokrata párt sem tűzne a zászlajára. Amit a Fidesz megvalósít, az a klasszikus, kora XX. századi szociáldemokrácia álma volt. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán: legalább harminc éve már, hogy Európában, Észak-Amerikában, valamint a Csendes-óceáni térség és a Távol-Kelet fejlett piacgazdaságaiban a kormányok – politikai színezetüktől függetlenül – csupán háromféleképpen befolyásolják a vállalatokat: a nyereségadó változtatásával, állami megrendelések formájában történő támogatásokkal, valamint protekcionista vám- minőségszabályozási és pályázati gyakorlattal. Semmi államosítás, semmi szociális vagy politikai színezetű sarc nincs divatban. Kína fenyegetően versenyképes termelői óriáskapacitása alaposan megfékezte mind a szociáldemokrata pártok és kormányaik, mind a szakszervezetek, mind a munkavállalók balos lendületét. Ma a fejlett világ termelő- és szolgáltató szektora megfélemlítetten, összeszorított fogakkal küzd a túlélésért. Ennek folytán az európai pártok – élükön a baloldaliakkal - a magyar kormány szociáldemokrata eszményeknek fényesen megfelelő politikáját nem elvtársias örömmel, hanem a saját nagyvállalataik, értsd: nemzeti foglalkoztatói bázisuk és nemzetijövedelem-forrásuk elleni támadásként fogadták. Pedig a Fidesz nem csupán a vállalatok államosítása és közcélú megadóztatása miatt tekinthető klasszikusan baloldali pártnak. A devizában eladósodott 800 ezer család kimentése, helyzetük megkönnyítése ugyancsak tipikusan baloldali népjóléti intézkedés, amiképpen az a legmélyebb szegénységben élő, tartós munkanélküliek – többnyire romák – közmunkaprogrammal történő felkarolása, ezzel létminimumuk, aktiválásuk és önbecsülésük együttes biztosítása is.

Mindez semmilyen mértékben nem hatja meg az Európai Unió szocialista és szociáldemokrata pártjait. Ami – nem mellesleg - azt is jelenti, hogy a szociáldemokrácia halott. Ez, pontosabban a „szocialista” jelző teljes értékvesztése, nem meglepő annak, aki követte az MSZP húszegynehány éves tevékenységét.

Taktika?

A Fidesz bankokat és multinacionális nagyvállalatokat különadóval sújtó politikája tehát Európa-szerte nem osztályharcos, még csak nem is pártpolitikai, hanem nemzeti alapon értékelődött és kapott egyértelműen negatív visszhangot. Ezt előre látva, az intézkedések elfogadtatása rendkívüli óvatosságot kívánt volna. Az intézkedéseket megelőző, a tagországok felé közvetített indoklásunkban döntően a későbbi kompenzációról beszélve, a kivételességet és az időben korlátozottságot következetesen hangsúlyozva, előzetesen az érdekelt országokkal egyenként, kormányszinten egyeztetve, minden egyes országnak neki fontos, politikai engedményeket adva vagy ígérve – így talán sikerült volna a mutatvány. Minderről azonban szó sem volt. A magyar indoklások nem üzleties, tehát a másik fél érdekéről is szólók, hanem fennkölten erkölcsi típusúak voltak; a sajtóközlemények és a kormány tagjai az előző évtizedekben hazánkból kivitt extraprofitot emlegették, időnként - különösen a bankszektort illető -, a devizakölcsönöket felemlítő, pejoratív felhangokkal. A magyar kormány a népek vagy valamiféle képzeletbeli legfelsőbb igazságosztó szerv igazságérzetére apellált, ahelyett, hogy a sérelmet szenvedő érdekeltekkel szakértő módon és jóindulattal egyeztetett volna. Mindezen hibák eredményeképpen hazánkra összeurópai és összpárti ellenérzés zúdult, amelynek nyomán megtorpant a külföldi vállalkozások beruházási kedve, és Magyarország szinte gazdasági blokád alá került. Hogy ez a blokád mennyire igaztalan, milyen formában idézi a propaganda és a politikai hisztéria legsötétebb korszakait, most nem taglaljuk; a lényeg az, hogy kormányunk egyre kevésbé képes szót érteni az ország legközvetlenebb, leginkább meghatározó környezetével, az Európai Unióval és annak tagországaival.

A dolgot ráadásul akkor kezdtük elrontani, amikor az EU soros elnökei voltunk. Azt hiszem, a kormányzat minden munkatársa, de külön is a külügyesek egyetértenek velem, hogy az az időszak rémálmukban ne jöjjön elő. Utólag is elismerésem a külügyminisztérium ezzel foglalkozó munkatársainak, akik akkoriban nagyon jól teljesítettek. A médiatörvénnyel ellehetetlenített helyzetben, miniszterükkel az élen, derekasan helytálltak: volt időszak, amikor az EU-gépezet szinte egyedül Martonyi Jánost tekintette „szalonképes” magyar kormánytagnak.

Ne feledjük ugyanakkor, hogy az elnökség adta lehetőségeket elmulasztottuk. Hiba, hogy nem szorgalmaztuk a kisebbségi autonómiák szélesebb körű elismerését, bár a médiatörvény körüli hisztériával terhelten alig tehettünk bármit is az ügy előmozdítására.

Kapitalizmus vagy valami más?

Térjünk vissza a Fidesz, időtől-tértől elszakadó, de mindenképpen érdemi baloldaliságának nemzetközi hatásaira. A dolgot jól illusztrálja az államosításokra való következetes kormányzati hajlandóság. Ennek van egy kétségtelenül fontos, a szuverén Magyarország esélyeit visszaadó vonulata, nevezetesen a szocialista-szabaddemokrata kormányok által kiárusított természetes monopóliumok visszaszerzése. Ilyenek a vízművek, a közművek, az autópályák, az energiaszolgáltatási infrastruktúra, az államigazgatás infrastruktúrája. Más kérdés a versenyszektor, amelyben az állami szerepvállalás már korántsem nemzeti létérdek, sőt, kifejezetten rombolja a piacgazdasági környezetet. Csődbe megy egy húskombinát? Sebaj, majd megveszi és feltőkésíti az illetékes városi önkormányzat. Csökkentették gazdaságfinanszírozási tevékenységüket a kormány által megsarcolt bankok? Majd alapítunk állami bankot (amelyet giga-veszteség fenyeget, ha a politikai elvárásoknak megfelelően, valóban elkezdi finanszírozni a többségében túl kockázatos KKV-szektort). Túl jó üzlet az étkezési utalvány? Majd átveszi az üzletet a minisztérium. Romlik-bomlik a Budai Vár? Jő az állam és rendbe hozza sok százmilliárdért, beleértve a volt Királyi Palota eredeti állapotú helyreállítását is. Épít továbbá Múzeumi Negyedet, Közszolgálati Egyetemet, leköltözteti alig harminc éve méregdrágán berendezett helyéről a Nemzeti Galériát és a Széchényi Könyvtárat. Omladozik a Szőnyi úti BVSC? Megveszi az állam, pénzt tesz bele és mehet minden tovább – akár veszteségesen. Eladósodtak az önkormányzatok? Majd egyenesbe hozzuk őket, kifizetve az adósságuk 40 – 60 – 100 százalékát, és indulhat az eladósodás újabb fordulója. A kétségkívül jó szándékú, százezrek sorsát megkönnyítő, ám piacidegen akarnokságok sorába illik az árfolyamgát és a rezsicsökkentés is.

A piacgazdaság hatékonyságának rontásán, így a gazdasági fejlődés fékezésén túl a baj az ezzel, hogy a Fidesz államosítási hadjárata szükségszerűen protekcionista, méghozzá az állam javára, és mint ilyen, szembe megy az EU nevezetes három alaptézise közül a tőke szabad áramlását hirdető, magasztos hangzású alapelvvel. (Amely alapelvnek az alkalmazása egyébként, olyannyira egyenlőtlen felek között, mint Magyarország és Németország, hazánk és Franciaország vagy mi és Hollandia, de facto gazdasági gyarmatosításhoz vezet.) Félreértés ne essék, célom nem az EU bírálata, hanem saját helyzetünk és alkalmazkodási hibáink elemzése. Tagságunk megváltoztathatatlan tény, amelynek gazdasági szempontú értékelése ugyan még várat magára, de a közgazdászok szinte egy emberként az ország létérdekének tartják azt.

Mit kellene tennünk ebben a kényes érdekérvényesítési csapdahelyzetben? Először is kerüljünk minden egyéb konfliktust, olyat, mint a médiatörvény körüli volt. Másodszor, nagyon világosan kellene kommunikálni az okokat és a szándékokat, mind kormányszinten, mind a vállalatok közötti diplomáciában, mind a sajtóban, de a magánérintkezésekben is. Ehhez persze mindezt kommunikálni képes szervezetre és szereplőkre van szükség, amire a következő fejezetben térek ki. Harmadszor, kerülni kellene az egész pályás letámadást, tehát például a szocialista – szabaddemokrata uralom alatt privatizált monopóliumok jogos és életfontosságú visszaszerzése közben nem illene rezsit csökkenteni a külföldi kézben lévő közműszolgáltatók terhére, továbbá nem célszerű a banki különadók kivetésével párhuzamosan erőltetni az árfolyamgátat. Minden nem megy egyszerre.

Ugyanakkor a külföld egyszerűen nem érti a jelenlegi kormánypártok és szavazóik politikai és morális felháborodását az előző nyolc év – tehát a szocialista – szabaddemokrata kurzus megítélésében. Ezért az igazságszolgáltatás folyamatának felgyorsításával – igenis az eljárásjog reformjával – el kell érni, hogy a bűntettek két-három év alatt jogerős ítéletet vonjanak maguk után. Lehetetlen állapot, hogy a rendőrségi majd az ügyészségi nyomozást a bíróság lényegében megismételje, majd az ezzel eltelt idő, fellebbezéssel, még megduplázódhasson. A jogerős felelősségre vonás késlekedése olyan esetek politikai tanulságok nélküli, de facto elkenését teszik lehetővé, mint a Hagyó-féle BKV-s pénzeké vagy a cigányok elleni gyilkossági kísérletek sorozata, amelyből hat halállal végződött.

Nemzetközi kommunikáció, óh!

Két szóval: tökéletes kudarc.

Az okok, mint minden nagy jelentőségű ügyben, messzire vezetnek. Először is Magyarország elszegényedett és negyvenöt éven át tarra vágott társadalmában kevés a középosztálybeli biztonsággal, szuverenitással, viselkedési civilizáltsággal és kommunikációs kultúrával rendelkező ember – márpedig az Európai Unió és alapító tagországainak politikai vezérkarát többnyire ilyen egyének alkotják. Másodszor, a hazai politika, de ezen belül is a Fidesz kiváltképp nem az a közeg, amely hivatásként vonzaná a fentebb vázolt adottságú értelmiségieket. A monolitikus megjelenés, a szigorúan hierarchikus rend, a központosított döntéshozatali mechanizmus és a mindezzel óhatatlanul együtt járó belső elszürkülés nem vonzó a színes egyéniségek, a teljesítmény-orientált és szellemileg-anyagilag becsvágyó, önmegvalósításra törő, jó nevelést kapott fiatalok számára. Vannak kivételek, de ők a már beépült, jószerével a kormányfővel egyidős, mai negyvenesek közé tartoznak.

Mindez azt eredményezi, hogy a Fidesz-kormány alig rendelkezik olyan személyiségekkel, akik képesek lennének felépíteni és működtetni egy hatékony diplomáciai és nemzetközi tájékoztató szervezetet, miközben egyéniségükkel is hiteles, vonzó és sikeres képviselői lehetnének Magyarország – mint láttuk – jó okkal rendhagyó gazdaságpolitikájának. Ez nem szemrehányás, hanem tény. Szomorú igazságát sok kínos eset, de legfőképpen az elszigeteltség valósága bizonyítja. Külön nagy baj, hogy ebben az eleve kérdéses minőségű szakmai közegben nincs erő, amely fazont adna a kormányfő külpolitikai tevékenységének. A szerencsétlen időzítésű egyiptomi látogatás, majd az azeri és grúziai fiaskó egyrészt világosan megmutatják, hogy Orbán Viktornak nehezen befolyásolható elképzelései vannak arról, hogy mi a jó és mi a rossz a külkapcsolatokban. Ide sorolom a kormányfő minapi, személyes megjelenését az EP Tavares-vitáján. Azzal, hogy exponálta magát, leszállt a vádaskodások és – bocsánat – összeurópai, igaztalan üvöltözések színvonalára, ahelyett, hogy itthon maradva, fenntartotta volna magának az utólagos kommentálás, tehát igazságosztás pozícióját.

Az előbbi külpolitikai fiaskókra visszatérve, felmerül a kérdés: mennyire tájékozottak az adott ország politikai helyzetéről, társadalmi mozgásairól az ott állomásozó magyar diplomaták? Milyen mértékben élnek beágyazottan a célország társadalmában? Van-e kapcsolatuk gyermekeik iskolatársainak szüleivel, járnak-e legalább squash-klubba, teniszezni vagy főzőtanfolyamra? Együtt kártyáznak, vacsoráznak vagy kirándulnak-e a helyi értelmiség mértékadó tagjaival? Tagjai-e a helyi Lions vagy Rotary Klubnak, valamilyen hobbi-körnek, ahol kapcsolatok, barátságok kötődhetnek, spontán beszélgetések folynak? Egyáltalán, megfelelően beszélik-e az ország nyelvét?

Egy állatorvosi ló

A tavaly ősszel, az Orbán-látogatás után két nappal tartott választáson csúfosan megbukott grúz elnök esete azonban jóval messzebb mutat és Magyarország mai nemzetközi helyzetének okait megvilágító tanulságokkal szolgál. Szaakasvili, Grúzia vezetője 2008 augusztusában megfontolatlan támadást indított a Dél-Oszétiában állomásozó orosz csapatok ellen. Hogy milyen nemzetközi segítségre számított, talán maga sem tudta; nyilván helytelen képet alakított ki magában az oroszok nemzetközi súlyáról, továbbá túlbecsülte saját, amerikai tanulmányai során szerzett kapcsolatrendszerét és ismereteit. Az eredmény ismert: az orosz csapatok három nap alatt tönkreverték a grúz haderőt, és csupán kíméletből nem vonultak be Tbiliszibe. Hogy ezt az akciót (kivételesen…) nem ők kezdték, abból is látszott, hogy néhány hét elteltével, minden különösebb követelés nélkül ki is vonultak az országból. Szaakasvili azonban nem mondott le, és nem is rendezte országa kapcsolatát Oroszországgal, így halmozottan súlyos károkat okozott népének: a villámháborús vereséget követő négy éven át megfosztotta hazája gazdaságát legfontosabb piacától, az orosz piactól.

Mit tett ebben a helyzetben a Fidesz? A konfliktus kezdetekor azonnal Grúzia mellé állt, figyelmen kívül hagyva a tényeket és a kifejezetten óvatos amerikai reagálást. Ehhez a – nyugodtan mondhatjuk – hibás állásponthoz azután éveken át, szívósan ragaszkodott, pedig a fentebb leírt fejleményeket egyszerű magyar újságolvasóként is követni lehetett. Az, hogy miniszterelnökünk a választások előtt kiment kampányolni Szaakasvilinek, önmagában is elvi szintű szarvashiba, de hogy ráadásul egy évek óta rossz politikát folytató, biztos vesztes mellett állt ki, a külügyi elemzők rovására is írható, sőt, felveti a külügyminiszter felelősségét. Annál is inkább, mert az eset, alig néhány hét múlva, jószerével megismétlődött. Az amerikai választási kampány előestéjén ugyanis Szijjártó Péter, a kormányfőhöz talán legközelebb álló külpolitikusunk, megnyilatkozott a Heti Válaszban, miszerint az országnak Romney elnöksége lenne jobb, nem Obamáé. Két ilyen ballépés után felmerül az emberben, hogy valamit nem tudnak a külügyben: vagy a taktikus viselkedés elemi szabályait vagy az időnként elszabadult hajóágyúként mozgó miniszterelnök(ség) féken tartásának mikéntjét.

Mit tehetünk?

Az emberi tényező nehezen és csak középtávon befolyásolható. Először is, munkahelyként – főleg légkörében – vonzóbbá kellene tenni a Fideszt és kormányzó közegét. Több kezdeményezést engedni, lazábban kezelni a személyzeti politikát. Nem ostromlott vár már ez a párt, és ha ezt nem képes tudomásul venni, akkor az általa irányított országot teszi ostromlott várrá. Másodszor az ifjú külügyesek kiválasztásánál komoly műveltségbeli követelményeket illene támasztani. Nem csak a nyelvtudást, hanem az előadói, tárgyaló- és társalgási készséget is vizsgálni kell. Az sem árt, ha a jelölt lelkesen művel valamilyen társas sportot, netán jól bridzsel, teniszezik, ne adj’ isten, golfozik vagy vitorlázik. Hangszertudás előnyben: Simonyi nagykövet nem lebecsülendő népszerűségre tett szert Washingtonban a gitárjával, Prőhle Gergely hasonlóképpen Berlinben, kiváló zongoratudásával. Ami a szakmai felkészültséget illeti, helyre kell állítani a színvonalas, gyakorlatias diplomataképzést, kötelező és államilag finanszírozott külföldi áthallgatásokkal. Ez óhatatlanul hatással lesz a többi politikus viselkedésére is. A Külügyminisztérium szakmai felügyeleti szerepkörét pedig deklarálni kell a teljes kormány külkapcsolati munkája felett, hangsúllyal beleértve a miniszterelnököt és személyes külpolitikai kabinetjét (miért is kell ez?). Ne fordulhasson elő, hogy Orbán Viktor, megérkezve élete talán legsikeresebb külföldi körútjáról (hétfőn vázolta a magyar követeléseket Barrosónak, ezek súlyát aláhúzta a szerdai, Putyinnal folytatott tárgyalás eredményessége, majd a „termést” learatta a pénteki EU-csúcson, a Magyarországnak járó pénzek kialkudásakor). Tehát megjött erről a jól abszolvált körútról, és ezt nyilatkozta: Oroszországba elmenni az egy dolog, de az se semmi, ha onnan vissza is térünk. Mondta ezt, nyilván jó viccnek szánva, azután, hogy Putyin vendégeként érkezett Moszkvába, és nagyrészt ottani tárgyalásainak köszönhette az EU-s alku eredményeit.

Egy ország köznapi képe nem elsősorban a diplomatáin múlik. Termékei, a turisták által hazavitt emlékek, művészete, sportja, konyhája, nevezetes személyiségeinek – köztük politikusainak – viselkedése, ilyen-olyan helytállása többet nyom a latba, mint a hivatalos külkapcsolatok mindennapjai. Ugyanakkor a diplomaták előnye, hogy a célországban folyamatosan jelen vannak, saját hazájukat pedig kitüntetett szerepekben jeleníthetik meg. Beszédeket mondhatnak, támogathatnak, véleményeznek, elősegíthetnek, barátságokat köthetnek, befolyásolhatnak, látványosan elköteleződhetnek egy-egy jó ügy mellett. Mindez az országukra vet jó fényt és hosszan meghatározza az országok közötti kapcsolattartás alaptónusát.

Ám tárgyalni – akár a legbarátságosabb alaptónus bázisán is – csak személyében alkalmas kormánypolitikus menjen. Senki sem szeret kisebbségi érzéssel küszködő, bizonytalankodó vagy éppen felfuvalkodott, nagyképű, egyszóval saját személyiségproblémáival elfoglalt, ezért görcsös, merev és zárkózott emberrel egyezkedni. Sok ilyen mai közszereplőt említhetnék és nagy szerencsénk, hogy a miniszterelnök nem tartozik közéjük. Orbán Viktor egyénisége színes, stílusa közvetlen, felkészültsége és vitakészsége pedig elemi erővel áttör a személyiség esetleges korlátain – sajnos időnként az előbb említett, komoly károkat okozni tudó zabolátlansággal.

Zárszó

Magyarország „peches”, mert ma, az EU mélyrepülése idején kell összeszedje magát a szocialista-szabaddemokrata kormányzás kiábrándító nyolc éve után. Az unió több sebből vérzik, de ne kerteljünk: elsősorban vezetőinek személyes hibáin és minden fantáziát nélkülöző, hozzá nem értést mutató kormányzásán múlik, hogy válságból-válságba bukdácsol. A görög, a spanyol és a portugál válság után tragikomikus és súlyos aggodalomra okot adó dolog, hogy az Európai Unió „szakértőit” mennyire meglepte a ciprusi válság és hogy megoldásként habozás nélkül döntöttek az ott elhelyezett banki vagyonok megdézsmálásáról. Úgy tűnik, hogy alapvető normák dőlnek meg, hiszen ez az azóta alapelvvé „nemesedett” vagyondézsma – bár nem egyedülálló – de eddig a háborúk utáni talpra állás végső eszközei közé tartozott. Adódik továbbá az összehasonlítás: a Deutsche Telekom, az EON és az RWE néhány éves magyarországi különadója elítélendő, ám a ciprusi magán-bankbetétek megsarcolása támogatandó?

Ebben a helyzetben nem könnyű a zavaros árral szemben, magyar érdekű politikát folytatni. A jelenlegi kormány következetesen, jelentős eredményekkel és jó szándékkal teszi ezt, miközben kommunikációjában és külpolitikájában nagyon sokat hibázik. A hibákon javítanunk kell, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy az EU-val való totális szembenállás képzete alakuljon ki rólunk – és pláne nem, hogy bennünk. Ezt - stratégiai engedményekkel, személyi konzekvenciák levonásával és szervezeti változtatásokkal – mindenképpen meg kell akadályoznunk.