Szárszó és az anakronisztikus értelmiségi szerep

„A legfontosabb kérdés ugyanis nem az lett volna, hogy ki legyen Orbán Viktor kihívója, hanem az, hogy ezek az emberek mit gondolnak azokról, akik nem jelentek meg Szárszón. Ez a találkozó nem egy pártnap, konferencia vagy sajtótájékoztató volt, hanem egy hangsúlyozottan magánrendezvény, ami éppen az informalitást, a személyes nexusok fontosságát ünnepelte. A résztvevők, mint meghívottak nem eredeti szerepük funkcionalitásában jelentek meg (politikus, újságíró, társadalomtudós), hanem egy adott network tagjaiként. (...)

Az utolsó szárszói találkozó óta eltelt tíz év, ez idő alatt tovább folyt a társadalmi nyilvánosság újabb szerkezetváltása, a húszasok-harmincasok esetében egy-egy korosztály 30-40 százalékának van diplomája, ami annak ellenére fontos tény, hogy sokan a felsőoktatás „eltömegesedésére” hivatkozva próbálják meg azt eljelentékteleníteni. Az utóbbi években Észak-Amerikában és egész Európában (nemcsak Nyugaton) a társadalmi részvétel bővítése és az átláthatóság a baloldali politikai mozgalmak legfontosabb követelései közé tartoznak, politikai identitások és programok alapját jelentik itthon is. Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar radikális jobboldal sikerének egyik titka éppen az, hogy részvételt biztosít azoknak, akik egy ideje úgy érzik, nem tagjai a politikai közösségnek. Bizonyos szempontból grass-root ez is, csak éppen barna, nem zöld.

A részvétel bővítése, az olyan fórumok előtérbe helyezése, amelyek lehetőséget biztosítanak másoknak is a bekapcsolódásra (inkluzívitás), veszélyeztetik ugyan a kivételezett értelmiségi státuszát, mégis ezeken keresztül vezet az út egy olyan közélet felé, amit érzésem szerint a szárszói résztvevők is kívánnak.”