Kegyelet

„Keresem a kezet, ami megálljt mutat abban az eszelős ámokfutásban, ami ontja ránk a világ mocskát. Ha végleg eltűnik az önkontroll, ki lesz az a bátor, aki kikapcsolja a tévét, befogja a szájat, lekapcsolja a stúdióvilágítást és úgy elhajítja azt a frizbit, hogy soha ne vehesse a kezébe egyetlen médiatróger sem?

Most túl messzire repült ez az ártatlan játékszer. Túlment mindazon a minimálisan elvárható szakmai és etikai minimumon, melyet egy nézettségből élő kereskedelmi csatornától is elvárhat a jó ízlés.
Talán nem tévedek, hogy önelégülten és sikerként élte meg ez a fenegyerek, hogy leültette az ország elé a meggyilkolt gyermek nevelőapját és féltestvérét. Hogy miről szólt a diskurzus, nem tudom, mert a könnyekkel beharangozott előzetes ellenére sem volt gusztusom rákapcsolni.
Ideje van a szólásnak és ideje van a hallgatásnak is. Ez sem mai bölcselet. Hogy mikor kell hallgatni? Mikor a borzalom és brutalitás olyan messzire taszít magától, hogy ép ésszel fel nem fogható, szóval nem magyarázható, szívvel meg nem vigasztalható történik. Ha a felnőttek olyanná tették a világot, hogy egy kisfiútól elveszik az életét, mit tehet hozzá egy másik felnőtt a médiaceleb jogán? Szörnyülködik? Sopánkodik? Megdöbben? Részvétet kíván? Kaparja a nézettségét, hogy egy hét múlva többet kérhessen a reklámidőért?

Bencének joga lett volna élni és joga lenne ahhoz is, hogy ne legyen belőle bulvárműsor.”