Le az IMF-fel, éljen a magyar szabadság!

„A befektetők bizalmát éppen úgy nem lehet reklámmal visszaszerezni, mint az IMF-ét. Még ha a Magyar Hírlap, Nemzet, Népszabi helyett a New York Timesban is jelenik meg az egész oldalas hirdetés. A jogbiztonságot, adóbiztonságot, a kormány gazdaságpolitikájának következetességébe és összhangjába vetett hitet kell helyreállítani, akkor – idővel – megjön a bizalom. Hogy tiszteletet tanúsít-e az IMF, amint a kormány hirdetése követeli, azt nem tudom. A tisztelet, Oroszlánszívű Richárd korának elmúltával – mint Don Corleonétól, a neves keresztapától hallottuk – a szervezett bűnözés világának hol hatalomra, hol készpénzre váltható általános egyenértékese. Az IMF ennél hétköznapibb valutákkal, dollárral, euróval dolgozik. Viszont, akár érzelemmentes intézményként, akár érzelmeknek kitettebb szakértői útján, gyakorta találkozik ugyanezzel a cirkusszal. Valahányszor egy kormány nem tud nemzetközi segítség nélkül megállni a lábán. Ám ezt utálja választóinak bevallani. Argentínában például tízévente, menetrendszerűen. A fejlődő világ országaiban, Afrikában, Ázsiában folyamatosan. Néha Európában is. Már ha a bajba került ország demokrácia. A diktátorok kevésbé érzékenyek a közvélemény változásaira, ameddig a pretoriánus gárda támogatását meg tudják fizetni. Mégiscsak demokráciában élünk, a politikai marketingesek és kreatívok nagy örömére.

Élvezettel hallgattam az amúgy bágyadt hetvenes években, amikor rockerek politikai deklarációkba bonyolódtak. Oh, freedom. If you miss me in the back of the bus. Little boxes on the hillside. Hasta siempre, Commandante. Nyomta a Kossuth is, Petőfi is. Ameddig a zenei szerkesztők el tudták adni, hogy róluk szól.”