„Nos, az osztrák hungarisztika eme doyenje objektív riportja során mindenkit megszólaltat Magyarországon, aki számít. Állítólag próbálkozott Orbánnal is, egy másik jobboldali politikus pedig az utolsó pillanatban visszakozott, így csak a Martonyi Jánossal készített interjúból sikerült pár mondatot összevágni. Hosszasan beszél ezzel szemben Paul Lendvai örök pesti Beavis és Butthead párosa, Gyurcsány Ferenc és Bauer Tamás. A film elképesztő kormányzati túlsúlyát hivatott ellensúlyozni Ungváry Rudolf író és tüntetés-radikális, Schiff András zongoraművész, aki nyár óta a diktatúra tombolása miatt »be sem teszi a lábát« hazájába, Magyarországra. A sajtószabadság kérdését illetően pedig árnyalt tájékoztatást ad a magyar köztévé egyik kirúgott újságírója és a jó Váradi Júlia, a Klubrádió műsorvezetője.
Nem túl előítélet-mentes így a nagyszerű dokumentumfilm? Ugyan, dehogy. A film utáni vitaműsorban Lendvai elmagyarázta, hogy ő tényleg mindent megtett, ám az említett jobboldali visszalépések miatt erre tellett, meg aztán arra törekedett, hogy »olyan értelmiségieket szólaltasson meg, akik kiválóan beszélnek németül«.
Ennek jegyében kapott főszerepet a filmben a magyar »ellenzék hiteles képviselője«, Pityinger László is. Dopemant alighanem a Goethe Intézet ajánlhatta, hiszen híres hiteles Schiller-estjeiről, s ma már városi legenda, amikor a weimari demokrácia hiányosságairól tartott előadást kamaszként a Kis Stáció utcában. Kis pajtásai sokáig tapsoltak… Persze kár a gúnyért, a hazai dzsungelrap kitűnősége teljesen joggal szerepel Lendvai filmjében, együtt Gyurcsánnyal. Hiszen a magyar rendszerváltás kiteljesedésekor Fletó miniszterelnök volt éppen, Paulunk a Népszabadság lapombudsmanjaként vállalt mellékest, hősünk, Dope pedig Lopni címmel megírta a kor himnuszát. Mai ellenzéki egység az MSZP-től a poszt-SZDSZ-en át az újcivilekig kánonban dúdolhatná: »Kártyáztak, loptak, gépeztek és csaltak, de mi felnéztünk rájuk, mert gengszterek voltak.«”