Az Aranycsapat bukása

„Ott nőttek naggyá a szemünk előtt: a fél világ vízilabdaértő közönsége megőrült értük, és akikért, a vízilabdához egy fikarcnyit sem értően, egy kicsit magam is hajlandó voltam megőrülni, kultusz ide, kultusz oda – nem lehetett ugyanis nem szeretni őket, hiszen a lényegét tekintve mindent megadtak nekünk.

Mindent, vagyis néhány igazi pillanatot. Ahogy az ember korosodik, sok mindent megad néhány valódi pillanatért: olyanokért, ahogy a semmiből hoznak vissza valamit az utolsó negyedben, és a szerbek már azt sem értik, mi történik körülöttük, vagy ahogy az Amerikai Egyesült Államok erőtől és magabiztosságtól duzzadó bajnokai csak a szemükkel követik a labdát, és azt sem tudják, hol vannak, és mindezt olyan játszi könnyedséggel, hogy hiába csöpög róluk a víz és a veríték, ahogy kihúzódzkodnak a medencéből, akkor is úgy tűnik, hogy ezek a fiúk még csak meg sem izzadtak.

Ez a csapat megadta nekünk azt a néhány pillanatot, amit lehet ugyan csodának hívni, de annál azért többről, másról van szó: arról, hogy ezek az emberek ott a vízben néhány pillanatig bennünket, szárazföldi halandókat is naggyá tudtak tenni, és a dolgoknak miattuk lett tétjük, mert egy-egy pillanatra azonosulhattunk az ő nagyságukkal. Nincs, ki ennél többet adhatna: ez az Aranycsapat. És persze, hogy nekünk ők maradnak a legnagyobbak.”