Nemzeti reneszánsz

„Helyesen látja a kormányfő azt is, hogy az atlanti összefogással is baj van. Egyrészt az Egyesült Államok szintén válsággal küzd, ezért aztán gazdasági értelemben a korábbiaknál is kevésbé érdekli Európa, s inkább a rohamléptekkel előretörő Ázsia felé fordul. Így hát a német példát látva szép lassan a legelkötelezettebb atlantisták is belátják, hogy az Európai Unió akkor erősödhet, ha szorosabban együttműködik Oroszországgal. Ennek hallatán persze még mindig sok közép-európai gyomra rándul össze, ám a világ kérlelhetetlenül efelé halad. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy eközben Romániával egyetemben Magyarországnak manapság azért kell küzdenie, hogy Közép-Európával képes legyen tartani a versenyt, csak kalapot emelhetünk e már-már kíméletlenül őszinte és reális helyzetértékelés előtt. (...)

Az integráció elmélyítése nélkül azonban az Európai Unió semmiképpen sem lehet világhatalmi pólus, és marginalizálódásra van ítélve. Ezt Orbán Viktor sem akarja, hiszen talán érezve, hogy helyzetértékelésének hangszereléséből esetleg még táborának egy része is helytelen következtetést vonhat le, óva intett a Nyugattal való szakítás gondolatától. Mint fogalmazott, egy csónakban evezünk, s nem gondolnak a következményekkel, akik például az euró összeomlásáért szorítanak. Ez a minimális közös nevező az oly vágyott szorosabb közép-európai összefogásban is, amely aligha lehet sikeres, ha az érintettekben túlteng a nemzeti reneszánsz, s nem találják meg az arany középutat a nemzeti és a közös érdekek között. Nem túl jó jel, hogy Tusnádon e kérdésről nem párbeszédet, hanem sajnos csupán monológot hallhattunk.”