Báránysült és pálinka

„Amikor Szőcs Gézával megismerkedtem, akkortájt L. Simon László kiselemista volt valahol Fejér megyében. Ennek persze az égegyadta világon semmi jelentősége nincs. Esetleg egyik-másik borongósabb kedélyű kortársam a kultúra vidékeiről – lehet, hogy így kellene írnom: végvidékeiről – újra morfondírozhat azon: maradtak-e még itt-ott a régiek közül. (...)

Szőcs Géza – ez a rejtélyes férfiú – az újabb és egyetemes magyar irodalomnak az egyik legeredetibb szelleme, és a későbolsevik korszak egyik legbátrabb magyar közszereplője. Ezt ne feledjük akkor sem, ha úgy érezzük, okkal van morgolódni valónk egynémely kulturális ágazat mostoha állapota miatt, Simonban viszont – ebben a harsány, nyitott fiúban – az elképesztő hivatali munkabírást, a mindig józan, ám a (»szubjektív«) körülményeknek csak nehezen engedő és nem is indulatmentes keménységet lehet kedvelni, meg azt, hogy ott munkál benne, ott a politikus »én«-ben egy mélyen elkötelezett magyar (pannon) patrióta.

Hogy hivatalvezetőnek és nemzeti kulturális menedzsernek az »utóbbi« az alkalmasabb, azt az »előbbi« is tudja, de ha lecsitulnak a – feltételezhető – személyes konfliktusok és a – vélhető – szakmai érdekérvényesítő küzdelmek emlékei, akkor L. Simon szeme elé is ki fognak rajzolódni azoknak a vízióknak a fő vonalai, amelyek egy nagyon hosszú távú, több választási cikluson átívelő kulturális megújulási program keretei lehetnek, és amelyek egy jelentős része Szőcs Géza magánrögeszméjének látszik ma, amiknek megfogalmazásában esetenként semmi nem feszélyezte: pénzhiány, személyes-szakmai ellenszenv, politikai gyanakvás. A poéta, ha hivatalnok. Ezt még Arany János költői életműve is igencsak megsínylette…”