A nagy folyók nyugalmával

„Élete vége felé Assisi Szent Ferenc mély krízisen ment keresztül. Egyre jobban nyomasztotta, hogy a kisebb testvérek közösségének növekedésével, mind kevésbé tudta az eredeti evangéliumi ideálját továbbadni. A testvérek közül egyre többen eltértek a radikális szegénységtől, első tanítványai közül is volt, aki elfordult tőle. Ferenc ezért kudarcot vallónak érezte magát, és felelősnek az elsekélyesedésért. A korábban mindig vidám Poverello arcát a szenvedés barázdái szántották be, és, hogy szomorúságával ne legyen testvérei terhére remeteségbe vonult. Hónapok csendessége és lelki sötétsége egy mély tisztulást és egyszerűsödést hozott számára.

Leclerc így adja vissza mindezt Szent Ferenc és Rufin testvér párbeszédében:  

»- Nem küszködve fogsz győzni, hanem Istent imádva. – felelt szelíden Ferenc. - Az ember, aki imádja Istent, elismeri, hogy egyedül csak Ő a mindenható. Elismeri és elfogadja. Igazából, egész szívéből. Örvendezik amiatt, hogy Isten –Isten. És, hogy Ő létezik. És ez szabaddá teszi. Érted?
- Igen, atyám értem – felelte Rufin.
- Ha mi valóban tudnánk imádni Istent, igazából semmi sem nyugtalanítana minket. A nagy folyók nyugalmával haladnánk át a világon«

Ez viszont nem is olyan egyszerű. A napokban készültem egy előadásra és bizony gyakran átfutott rajtam a félelemmel teli kérdés, »hogy fog ez sikerülni?«, olykor a szorongás feszített, mert úgy éreztem, hogy kevés az idő rendesen felkészülni. Imáimban, még miséimben is beözönlöttek a gondolatok: »hogyan is lehetne jobban? miről kéne még beszélni?« Utólag nem nehéz észrevennem, hogy valahol saját fontosságom tudata lett úrrá rajtam. Magam erejéből küszködve győzni próbálni. Pedig olyan jó volna már valóban imádni az Istent. Talán ezért is fontos, hogy legyen olyan időnk az imádságban, amikor haszontalanul vagyunk Isten előtt. Nem azért, mert jól esik, mert várunk valamit, mert hasznos, hanem mert Isten Isten. Haszontalanul leborulni és imádni a Fölségest. Isten imádása valóban a szabadság forrása.”