A bezárkózás veszélyeiről

2012. május 24. 09:14

Ne legyen kétségünk: ha akarnoksága miatt a jobbközép világ kulturálisan elszigeteli magát, annak előbb-utóbb meglesznek a politikai következményei is.

2012. május 24. 09:14
Ablonczy Bálint
Mandiner

Az elmúlt tíz évben a magyar jobboldal kinyílt.

Az elmúlt tíz évben a magyar jobboldal bezárkózott.

Két ellentétes állítás, mégis mindkettő igaz az elmúlt egy évtizedre. Először a kinyílásról. Az elmúlt egy évtizedben végzett szívós munkával a magyar jobboldal politikai képviselete megragadta a kormányzáshoz szükségesen messze túlterjeszkedő hatalmat. Tanult 2002-es kudarcából: vaskövetkezetességgel, néha korábbi eszméinek homlokegyenest ellentmondva, de végső soron sikeresen bővítette és szervezte meg táborát, gyalulta le ellenfeleit, nyerte meg a népszavazást, az európai parlamenti, országgyűlési, helyhatósági választásokat. Jobboldalon nemhogy a Fideszen kívüli választási lehetőség elképzelhetetlen, még a legkritikusabb szimpatizánsok gondolkodása is a kormánypárt körül forog. Jelképes, hogy ez a sorozat is a Fidesz-világból indul ki. Két választás évfordulója, s nem mondjuk egy fontos könyv megjelenése, egy meghatározó történelmi esemény, vagy egy ne adj' Isten földrengéssel felérő külpolitikai történés apropóján kezdődött a jobboldal jövőjét latolgató szövegek közlése.

Az elmúlt két év aggresszivitástól néha szinte remegő kormányzása a gazdaságpolitikában, az alkotmányossághoz való viszonyban mélységes csalódást okozott. Más területen (például család- és nemzetpolitikában) beváltani látszik  a táborából hozzá fűzött reményeket. Ha viszont a sikerességet a politikai támogatottságon mérjük (s a képviseleti demokráciában végső soron ez számít a legtöbbet), a második Orbán-kormány a rendszerváltás óta példa nélküli. Nem fordult még elő, hogy egy ciklus közepén ennyire ne legyen ellenfele egy mégoly sokat hibázó kormánynak. Horn Gyula ugyan legyinthetett az 1996-ban éppen zenitjén álló Torgyán Józsefre, de a Polgári Magyarországért című 1995-ös Fidesz-vitairat legalább mécsesjeleit adta egy komolyan veendő ellenzéki mozgolódásnak.

Ami miatt mégis ideje jelzőrakétákat fellőni, az túlmutat egyetlen személy, párt vagy a kormány mégoly visszatetsző döntésén, mozgásain. Röviden és tömören: a magyar  jobbközép tábor jelentős része 1937-be vágyik – már aki nem egyenesen 837-ig repülne vissza. Ez a bezárkózás nem csupán a jelenlegi világtól való teljes és a magyar történelemből tudhatóan végzetes elszakadáshoz vezet. Figyelmen kívül hagyja hagyományainknak a huszadik századi véres viharok miatt elengedhetetlen újragondolását is.

A kritikátlan nosztalgia abból indul ki, hogy amire az elmúlt negyven és elmúlt húsz évben a kizárólagos kommunista, illetve a fősodratú liberális valóságértelmezés rosszat mondott (vagy éppen nem vett tudomást), az szükségszerűen a magyar történelem, kultúra „elhallgatott”, „elhazudott”, „meghamisított” csúcspontja. S mint ilyen, sürgősen visszahelyezendő a nemzeti kánonba és panteonba. Ez a távolról sem csak a radikálisok között terjedő szemlélet nem pusztán provinciális – hiszen saját irodalmi, történelmi tény- és élményanyagát mások vélt vagy valós ellenérzéseivel cementezi össze –, hanem jókora tévedésekhez vezet. Illetve olyan magasságokba emel politikusi és írói életműveket, amelyeket azok nem érdemelnek meg.

Igen, például Horthy Miklósra és Wass Albertre gondolok.

Ebből az állításból nem következik, hogy az egykori kormányzót porba gyalázandó tömeggyilkosnak, a néhai írót pedig a közismerten humánus és pártatlan román népbíróság ítéletével egyetértve háborús bűnösnek tarthatnánk. De aki Horthy Miklós életéből a magyarság előtt álló feladatok megoldásait merítené, s tiszteletének minél több szoborral adna hangot, nem kerülheti meg egymondatos magyarázatokkal a kormányzónak magyar állampolgárok százezreinek deportálása idején tanúsított magatartását. Illetve a nevével fémjelzett korszak társadalmi visszásságait, amelyeket nem csupán kommunista vagy liberális bírálók kritizáltak a nagy össznemzeti teljesítmény piszkolásának szándékával.

Mások mellett a népi Kovács Imre vagy a legitimista Apponyi György (a magyar jobboldal számára máig releváns, éppen ezért szinte senki által nem olvasott) cikkeiből, könyveiből, parlamenti felszólalásaiból is kirajzolódnak a Horthy-rajongók által nem emlegetett jellemzői, amelyeket a mai posztmodern világban éppen a jobboldal szokott a legerősebben ostorozni: monopolkapitalizmus, gyenge társadalmi mobilizáció, döbbenetes szegénység, nepotizmus és korrupció. A holokauszt és az akkori magyar társadalom jelentős részét kitevő parasztsággal szemben tanúsított ridegség két nem azonos súlyú, de mindenképpen nagy teher. Amely ugyan nem gátolhatja meg a korszaknak nevet adó kormányzó kommunista sematizmuson túllépő vizsgálatát, ám áthatolhatatlan akadályként torlaszolja el az akkori és a mai jobboldal közötti kontinuitás útját.

A politikai ikon Horthy mellett Wass Albert, a bezárkózó tábor kulturális hőse esetében is megáll a kő metafora. Igaz, némi módosítással: csak a mai Magyarországon 53 (!) köztéri szobor, emléktábla és emlékkő hirdeti az író emlékét. Ami akkor is túlzás, ha például A funtineli boszorkány nagy irodalom, a Farkasverem pedig az erdélyi Mezőségről valaha írt egyik legmegrendítőbb alkotás. Az életmű más részeinek vezércikkekbe hajló egyoldalúsága, közhelyessége, a letagadhatatlan antiszemita kiszólások ellenére Wass Albert már csak a korszak hangulatának felfedezése miatt is érdemes a megismerésre.

A bezárkózó jobboldal számára azonban Wass nem egy író, hanem – mint az emlékművek nagy száma is mutatja – AZ ÍRÓ. S ezért megítélése nem az egyéni ízlések kizárólag szubjektív világába tartozik, hanem közügy. A bezárkózó jobboldal Wass-kultusza ugyanis nem elhomályosítja, hanem kizárja a mindig is erősen irodalomközpontú magyar identitásból a cegei grófnál magasabb szinten és mélyebb gondolatisággal alkotókat. A kultúrát, a múltat, s azon belül Erdély történelmét állítólag fontosnak tartó jobboldalon ugyan ki olvas ma Bánffy Miklóst, Dsida Jenőt, Illyés Gyulát, Tamási Áront, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, Krúdy Gyulát, Sütő Andrást, Szilágyi Istvánt? Nem kétlem, hogy a gondoltnál többen, de hangjuk még ahhoz is gyenge, hogy egy iskolai tanévnyitó vagy egy önkormányzati ünnepség műsor-összeállítását befolyásolja. Márpedig ez a folyamat a magyar önismeret immár nem első eltorzulásához vezet, s a divat szükségszerűen lendül tovább még igazibbnak, még magyarabbnak, sőt még székelyebbnek érzett alkotók felé.

A bezárkózó jobboldali világnak nem elsősorban irodalmi élmény, gondolat és összetett korrajz kell, hanem a bizonyosság, hogy létezett egyszer, mondjuk a második világháború előtt egy szinte tökéletes világ, amelyet „el akarnak előlünk hallgatni”. Így érthető meg az Nyirő József újonnan támadt kultusza is. Akinek azonban sajnos tényszerűen igazolható nyilas társutassága – bármennyire dühíti ez a fatvákat kiadó balliberálisokat – nem akadályozhatja meg felfedezését. Ha ugyanis a világirodalomból kizárnánk a szélsőjobb  és -baloldaliakat (esetleg a perverzeket és a beteg személyiségeket), sokan kiesnének a nagy írók közül. A Nyirőre irányuló kartácstűz pedig azok részéről különösen visszás, akiket nem zavar, ha egy nagy művész élete egy részében a vörös totális rendszert támogatta – az az embertelenség megbocsátható? Ráadásul Nyirő Józsefnek, akárcsak Wass Albertnek, vannak az irodalom élvonalába tartozó írásai, például a Jézusfaragó ember vagy a Kopjafák novellái. (Nem véletlen, hogy a magyar filmművészet egyik csúcsa, az Emberek a havason Nyirő művei alapján készült 1942-ben.) Ám az újratemetés körüli viharok arra mutatnak, hogy a szintén emigrációban elhunyt erdélyi írótársához hasonlóan a bezárkózó jobboldal számára hamarosan Nyirő is a magyarságteljesítmény mércéje lesz. Ezért a támogatói vélt vagy valós ízlését szavazatszerzési okokból kiszolgáló Fidesz számára Nyirő politikai felhasználása (emlékművek avatása, írásai idézése, stb.) szükségesnek látszik.

Az immár a hivatalosság részéről visszaigazolt kánon előreláthatóan továbbépíti a bezárkózó jobboldal várát. Az effajta konstruálásnak azonban ára szokott lenni: a saját rítusokkal, mítoszokkal, himnusszal és hősökkel rendelkező szekértárbor nem pusztán a külvilág számára válik értelmezhetetlenné. Más világnézetű, vagy éppen indíttatásuknál, világlátásuknál fogva jobboldali, de szellemi autonómiájukhoz ragaszkodó, s a kulturális-politikai sekélyességtől irtózó honfitársai is végleg elhúzódnak a múltban élő kisegyházra emlékeztető tábortól. S ne legyen kétségünk: ha akarnoksága miatt a jobbközép világ kulturálisan elszigeteli magát, annak előbb-utóbb meglesznek a politikai következményei is.

És lehet, hogy e katasztrófa-forgatókönyvre nem kell tíz évet várnunk.

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 116 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
korona
2012. május 24. 16:21
Egy vertikálisan felépülő társadlomban a gazdag szabad, a szegény rab. Az ilyen társadlomban a gazdagnak igaza lesz, a szegénynek meg nem. Ilyen a bíróságok beállítódása is.
korona
2012. május 24. 16:10
Pontosan mit is jelent az individualizmus? Ez azt jelenti, hogy az egynén szabadnak érzi magát az emberek között, a társadalomban. Úgy véli, az a helyes, ha a társadalom, nem gördít élete fejlődésének utjába semilyen akadályt, ha mégis, helyesnek tartja azt az akadályt félrelökni, megsemmisíteni. Az individuális (pl: az angol) élet olyan, hogy a személy egész életében CSAK magára hagyatkozhat, csak önmaga segíthet igazán önmagán, nem várhatja el egy felsőbb hatalomtól, hogy kegyes legyen hozzá. Talán a nomádok életmódjára hasonlít. Egy eszkimóéra, egy arabéra. A teljes testi és lelki szabadság érzete, de a zsidó szervezet egyedének ezt a szabadságot a nem-zsidó tömegben is meg kell valósítania még akkor is, ha az illető szegény, pénztelen. Már az 1600-as évekből fennmaradt angol falukönyvekben olvasható, hogy a családok elszakadnak, a gyerekek elhagyják a szülőket és külön családot hoznak létre, önállóan kezdenek élni, míg a lengyel (katolikus) parasztcsaládban együtt élt a dédszülő, az unokákkal és azok feleségeikkel, férjeikkel egyazon házban. Az individualizmus teremtette meg a körülmények fejlődését az európai társadalmakban. Az individualista keresztények közül került ki a legtöbb tudós, feltaláló, míg a katolikus országok, mint amilyen Spanyolország volt sokkal kevesebb újítóval dicsekedhet. Súlyok és ellensúlyok, amelyek az olasz röneszansz tudósait kiemelte a városállamok társadalmából, ám valóban ezek tényleg mindannyian olaszok voltak eredetileg? Nem tudjuk. Okosabb, ha nem vitatjuk. Tehát a teljes szabadság élése, emberekkel körülvéve, jelenti az idividualizmust. A kereszténység, az egyiptomi fáraok kora jellemzi ennek a szabadság élésének ellentétét, ahol a társadalom szigorú vertikumban rendeződik, piramisszerűen.
korona
2012. május 24. 15:51
Mielőtt a zsidó szervezetet kritizálnák sokan, előbb nagy alapossággal tanulmányozniuk kellene eme szervezet történelmét. Miért szervezet? A zsidó, mint olyan, csak a kerszténység terjedésével alakult meg, azzal a céllal, hogy megsemmisítse azt. Miért? Mert Jézus olyan tanokat terjesztett, ami ellenkezett a szervezet ideológiájával, ellenkezett a személyi szabadsággal, az ő individualizmusukkal. A minap írtam, hogy a zsidó szervezet nem tűr meg semilyen vezéralakot, semilyen vertikálisan felállított társadalmi berendezkedést. A céljuk a családja gazdagodása, a fegyverük pedig a pénz, az arany. Ez nem kellene, hogy úgynevezett "zsidóellenességet" váltson ki a nem-zsidókban. Ők ilyenek. Nem tehetnek ellene. Individualista törvényeik nem engedik, hogy integrálódjonak a nem-zsidók világába. Kénytelenek a zsidó szervezet egyedeiként leélniük az életüket. Ahogy tanulmányoztam a zsidó "népet", helyesebban: szervezetet, annak aprólékos történelmét, azt találtam, hogy egyáltalán nem könnyű zsidóként élni. Nehéz, fonákos élet. Nincs értelme, mert nem is lehet a zsidókat megtéríteni nem-zsidókká. Viszont ők sem akarnak megtéríteni bennünket: gójokat, csak úgy bánnak velünk, ahogy a hagyományaik előírják nekik. Nem tehetnek mást. A Földön kettő világ van: a nem-zsidók világa és a zsidók világa. Lehet a zsidó egyed kapitalista, kommunista, szocialista, sőt katolikus papi előljáró is, de az énjében mindörökké zsidó fog maradni, mert annak született, hogy népszerű legyek: benne van a génjeiben. Ezért hát, meg kell találni a módját annak, hogy egymásMELLETT éljünk ezzel a szervezettel, mert lehetnek ők baloldaliak (amik inkább, mert abban kifejeződhet individualizmusuk), vagy jobboldaliak, alapjában véve ők zsidók. Semmi baj addig, amíg nem ők akarnak egy-egy nemzet vezetői lenni, a baj akkor kezdődik, amikor az illető nemzetnek ők akarnak és lesznek a legfőbb irányítói, mert ők erre, alapjábanvéve képtelenek. Ekkor siklik ki az állam vonata, mert a vonat zsidó, de a sinek nem azok. A vonat másfelé akar menni, mint ahogy azt a nem-zsidó sinek meghatározzák az irányt.
trespass
2012. május 24. 14:33
Az eü.-t szerintem nem szabad addig teljesen privatizálni, amig egy szinvonalas alapbiztosítást nem tud kifizetni egy minimálbér környékén kereső. Egykulcsostól függetlenül a legnagyobb keresőknek kell megfizetni egy csomó mindent, mert a csórónak nincs miből. Ez tény, legföljebb a formáján vitatkozhatunk.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!