A kenyér ugyanerről szól, a feltámadásról. A gabonát megőröljük, meggyilkoljuk, és a fénynél, a nap fényénél, a kemencében feltámad kenyér formájában, és mi aztán eggyé válunk vele. Nem fog még egy ilyen nyelvet találni, mint a magyar, ahol azt mondjuk egymásnak, hogy testvér. Ahol a kenyérnek és a bornak, az Isten testének és a vérének ez is a szó szerinti szimbóluma. Régen nem csak az egy faluból és egy családból származókat szólították így, hanem mi mindnyájan testvérek voltunk. Ez a kenyérnek és a gabonának, a bornak és a szőlőnek a szakralitása, ami ránk nagyobb hatással kellene hogy legyen. Sajnos mára ipari termékké degradálódott, pedig valamikor az élet elengedhetetlen velejárója volt.
Milyen ma Magyarországon borásznak lenni?
Küzdelmek, és csalódás. A mai borászat nem az én világom, ebben a trendi borászatban én nem akarok részt venni. Soha semmilyen tanfolyam hallgatója nem voltam, érzésből, genetikai kódoltságból »pancsoltam« a boraimat. A kilencvenes évek közepén készítettünk egy játékos felmérést. A huszonéves és a sír közötti férfiakat szólítottuk meg világszerte, hogy volt-e valaha olyan időszak az életében, amikor saját pincére, saját borra gondolt. Ezt a kérdést Amerikában meg sem értették. Ahogy közeledtünk Magyarországra, kiderült, hogy itt három típus van. Az elsőnél a pince már megvan. A második azt mondta, hogy legkésőbb, ha nyugdíjas lesz, a harmadik típus pedig bevallotta, hogy voltak ilyen álmai, gondolatai, sőt, vannak is, de az emóciót a ráció felülírta. Ők a modern kor gyermekei.”