„A főbetegnek, aki Kedves Vezetőnek hiszi magát, kijárása van a Hungária Gyógyintézetből. Elmegy Brüsszelbe, de nincs benne sok köszönet. Európában nem állnak szóba vele, tartanak tőle, mint a pestisestől.
Hozzánk sem jön senki látogatóba, a gyógyintézetben emberemlékezet óta – értsd: kormányváltás – nem járt európai kormányfő. Amikor tavaly lefújták a budapesti uniós csúcsot, azt mondta a főbeteg: nem is baj, hogy nem jött az a rengeteg ember, úgyis csak közlekedési káosz lett volna Budapesten.
Mi, beosztott betegek, köszönjük szépen, megvagyunk. Nem jól – csak úgy, valahogy. Rosszul bánnak velünk, lenéznek bennünket, röhögnek rajtunk. Nem kapunk eleget enni, amink van, azt is elveszik. Ritkán háborgunk, mert tudjuk, hogy megérdemeljük a sorsunkat.
Így élünk mi itt, a Hungária Gyógyintézetben. Sírni lenne kedvünk, de inkább csak röhögünk magunkon.
Ha nem a mi életünk lenne, jól szórakoznánk.
Nagyot álmodni már rég nem merünk, földszintes fantáziálással is beérjük. Arról, hogy egyszer összedől ez az egész kóceráj, s épül a helyén egy ország.”