„Nem tudjuk, végül is hány ország fogja aláírni és ratifikálni az új, EU-n kívüli szerződést, és hányan fognak kitartani mellette. De az biztosra vehető, hogy legalább kilencen (amennyit a szerződés kiszivárogtatott tervezete előír) a 17 euró-tagállamból lesznek, illetve maradnak az új, megerősített euró-övezetben, és hogy abban a pénzügyileg szilárd alapokon álló Németország, Hollandia, Ausztria, Finnország, Luxemburg, valamint néhány további kisebb tagállam mellett – legalábbis egyelőre – ott lesz az euró-övezet harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága, Olaszország és Spanyolország is.
Charlemagne szerint a kimaradókat nem fogják kötelezni a tulajdonképpen nem új, »csupán« nemzetközi szerződés rangjára emelt előírások, de »a refuznyikok minden bizonnyal erős politikai nyomás alá kerülnek, hogy döntsék el: az euró-övezeten belül vagy kívül akarnak maradni«. Akik pedig beszállnak ugyan, de már az adóharmonizációtól is visszariadnak, azokat egy-kettőre maguk mögött hagyják a nagyobb integrációs sebbességre kapcsoló társaik. (...)
A német-francia »duális állam« alapzatán nyugvó és Olaszországot is lehetőleg megtartó – most már a politikai unió irányába is egyértelműen elmozduló – szűkebb pénzügyi unió meg fog maradni, ha törik, ha szakad. A németek egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy száz éven belül harmadszor is a Sonderweg zsákutcájába masírozzanak.
Ez mellesleg nekünk, kelet-közép-európaiaknak is elemi érdekünk. Ha Berlin elereszti Párizst (amire, tekintettel a francia államadósság ijesztő méretére, a fukarság államrezonját valló németek igencsak hajlanának), kezdődik minden elölről. A csehek meghódolnak, a lengyelek ellenállnak (egy ideig), a románok átállnak, mi meg kitartunk. És a végén – ellentétben a fociban érvényes maximával – az angolok győznek.”