„Képzeljük el egy pillanatra, ahogy Angela Merkel összehívja nemzetbiztonsági kabinetjét annak kiderítésére, vajon kik állhatnak a legutóbbi német kötvényaukció kudarca mögött, amelyen a felkínált papíroknak csak a kétharmada talált gazdára.
Nos, ilyesmire aligha fecsérli a drága idejét a német kancellár, van neki épp elég gondja az euróövezet válságának megoldásával. Tisztában van vele ugyanis, hogy mi az ok és mi az okozat. A magyar kormány más stratégiát követ. Szeretné felfedni, kik azok a sötétben bujkáló spekulánsok, akik nem ismerik el a magyar gazdaságpolitika eddigi eredményeit, akik romba döntik a forintot, felhajtják az állampapírhozamokat, és akik »visszapofozzák« Magyarországot a Nemzetközi Valutaalap igája alá. Ha megtudják, nyilván rögtön könynyebb lesz mindenkinek. (...)
Jól látható, hogy a bűnbakkeresésre van igény. És ez még csak nem is magyar sajátosság. Az euróövezet bajba jutott országaiban a korábban felelőtlenül kormányzó politikai elitek előszeretettel állítják be magukat áldozati bárányként. Sőt, Washington vagy Párizs sem fukarkodik például a hitelminősítő intézetek bírálatával. Az eltérés az arányokban van. Az a kormány ugyanis, amely nem képes józanul felmérni a lehetőségeit, és a problémák megoldása helyett inkább ellenségképeket gyárt, lassú agóniára ítéli országát. Lehet választani: a görög és olasz útra lépünk, vagy a cseheket és a lengyeleket követjük.”