Bartus Lackó és a tahó

„Volt még: a csatornapatkányok szintje, poénkodó hoppmesterek, nihillista, cinikus, alpári stílus, ostoba jópofáskodás, nagyképű pojácák; ezenkívül: minimális emberi tisztelet, szakmai alázat és a tényekkel szembeni elkötelezettség, alapvető érték; valamint: szélhámos stricik, szófosó kalandorok, a magyar sajtó lezüllesztésének éllovasai az Index-el karöltve; továbbá normális ember ide nem jön, majd egy picit később: sokan elolvassák ezeket a kommenteket, tisztességes és értelmes emberek; azután: köpedelem stílus, sms-esek és részeg debil blogolók színvonala, névtelen köpködés, rombolja nemcsak a közbeszédet, hanem az emberi minőséget; plusz Kiszel Tünde, Stadler Ilona, ócska kurvák…

Hát, így.

Drága olvasóink!

Tudjuk jól, hogy a sajtócivódások uncsik már; belterjesek és érdektelenek. Magyarázattal tartozunk. Hogy engedtünk a csábításnak, annak nem Bartus László az oka, hanem hogy ámokfutása két elhallgathatatlan jelenséget is a felszínre hozott.

Az első a kormánykritika pontosságának és hitelességének a problémája. Akik olvasnak minket, tisztában lehetnek azzal, hogy az itt megforduló szerzők szerint Magyarország komoly bajban van. Ez nem a jelenlegi kormány hivatalba lépésével vált meggyőződésünké, és a baj nem is ekkor kezdődött, ám a korábbi ellenzék, a mostani kormány  tevékenysége vaskosan benne van. Viszont itt élnek és alkotnak köztünk olyanok is, akiknek gyűlöletrohamai eltakarják a valódi bűnök feltárását, az elkövetés indokait és okait. Ők azok, akik legkésőbb Bácsfi Diánára és bruttó háromfős rajongótáborára már az összes szóképet elpazarolták. A kormánymédia fizetett és önkéntes szolgálattevőinek mi sem könnyebb, mint rájuk mutatni, hogy íme, ők hisztiztek már akkor is. Amennyiben a posztchartista epigonértelmiség komolyan úgy gondolja, hogy a katasztrófa felé száguld hazánk, s erkölcsi kötelesség ezzel szembeszegülni, akkor leginkább azzal segíthet, ha csöndben marad.”