Legyünk korrektek: a rendszerváltás környékén másfél millió ember vesztett állást és talajt, a társadalom szétszakadozott, a szegénység több menetben növekedett, és folyamatosan mélyült. A gazdasági növekedésnek olyan mintázata alakult ki (nem csak nálunk), amely köszöni szépen, nem igényli minden munkaképes korú ember munkáját. Orbán válasza erre a 48 ezer forintos közmunka. A középosztály és a szegények közötti koalíció, mely Orbán Viktor egyik alaptétele volt, 2009–2010 folyamán nemhogy felbomlott, de megsemmisült: mindkét csoportot, legalábbis azok nagyobb részét rosszabb helyzetbe hozzák a korábbinál.
Orbán kísérlete évtizedek óta az első mindenre kiterjedő rendszeralakító kísérlet a magyar történelemben. Elég nagy baj, hogy a rendelkezésére álló hatalommal olyan alkotmányos, társadalmi, gazdasági szisztémát kíván létrehozni, amelynek kulcsszavai a függés, az utasítás, a megrendszabályozás, a központosítás, a korlátozás. Ha alkonyodik, akkor a demokrácia alkonya ez.
A pislákoló reményt az jelentheti, hogy mindennek kollektív és konstruktív kiábrándulás lehet a vége. Talán elég sokan belátják, hogy nemcsak Orbánnal nem megy ez, de általában: így nem mehetnek a dolgok. Sőt, esetleg odáig is eljuthatunk, hogy a dolgok nem mennek maguktól, nincs világmegváltó vezér, se világmegváltó ideológia, készen kapott megoldás.
Szükség lesz az aktív állampolgárra és az aktív ellenzékre – miközben Orbán tudatosan szűkíti az aktivitás tereit –, aki és amely már most rágódik azon, miképp lehetne összekapcsolni a társadalom különböző részeit, engedni a közösségeket, csoportokat beleszólni a róluk szóló döntésekbe. Ha a Fidesz mást nem is ér el, azt bebizonyíthatja kormányzásával, hogy a demokrácia nem elvont érték – nagyon is köze van a mindennapok szabadságához és biztonságához. Fontos (lenne) a tiltakozás, de az alkonyzónában tart mindannyiunkat, ha nincs más raktáron, csak az Orbán-ellenesség.”