A küzdelem az államadósság ellen kommunikációs ügy

„- Sokan – köztük jobboldali közgazdászok is – az egyenlegromlást részint az „új gazdaságpolitika” nevezetes intézkedéseivel, az egykulcsos adó, valamint a különadók közvetett hatásaival magyarázzák. Mindez egyértelműen kiolvasható a számokból?

 - Mellár Tamás valóban bírálta az egykulcsos adót, ám Matolcsy György úgy nyilatkozott: az általuk tanácskozásra meghívott közgazdászok mindegyike támogatta. De komolyabban: az egykulcsos adótól átmeneti egyenlegromlást, majd számottevő javulást és növekedési többletet vártak. A Költségvetési Tanács viszont már annak idején jelezte: az egykulcsos adó nem fog sokat segíteni a növekedésen, ellenben a bankadó és az ágazati adók sokat fognak ártani, mert visszafogják a fejlesztéseket. A kormány képviselői viszont úgy vélték, hogy az adókkal azért nem lehet gond, mert azok nem az általuk »termelésnek« tekintett tevékenységeket sújtják. Túl azon, hogy a »termelő« és a »nem termelő« tevékenységek megkülönböztetése nagyon régi emléket idéz, a friss beruházási adatok arról árulkodnak, hogy a feldolgozóipar kivételével, ahol valószínűleg néhány nagy egyedi, korábban elhatározott beruházást most hajtottak végre, minden területen visszaesés van. Sajnos ugyanez a helyzet a hazai fogyasztással kapcsolatban is. A Költségvetési Tanács előrejelzése erre nézve is óvatosabb volt, mint a kormányé, de úgy néz ki, hogy így sem volt kellően óvatos. Még nem jöttek ki a második negyedévi részletes GDP-adatok, de a kiskereskedelmi forgalom számaiból kitűnik, hogy nincs érdemi élénkülés. (...)

 - A kimenekülés talán már ott elkezdődött, hogy a gazdaságpolitika középpontjába az államadósság elleni küzdelem került.

 - Az ádáz küzdelem az államadósság ellen szintén kommunikációs ügy, és a retorikát ez esetben is el kell választani a tényleges folyamatoktól és törekvésektől. Az államadósság beazonosíthatóan akkor került a célkeresztbe, amikor bejelentették a kiigazítások mértékéről és irányáról szóló Széll Kálmán-tervet, amelyet a konvergenciaprogram követ. Ezek gyökeres szakítást jelentettek a márciusig tartó gazdaságpolitikai kommunikációval, amelynek fókuszában az »új gazdaságpolitika« állt. Vagyis az, hogy a radikális adócsökkentés egyszere két csatornán fogja javítani a költségvetési egyenleget: egyrészt többen fognak dolgozni, járulékot fizetni (a ciklus végéig 3-400 ezer, tíz év alatt egymillió munkahely), másrészt nő a fogyasztás és felpörög a gazdaság (4-6 százalékos növekedés) – mindkét tényező jelentősen javítja majd a költségvetési egyenleget. A Széll Kálmán-terv bejelentéséig ezek a jelszavak helyettesítették a gazdaságpolitikát. Idén tavaszig nem volt arról szó, hogy az ősellenség az államadósság lenne. Több tényező is magyarázhatja, miért volt szükség az államadósság középpontba tolására és a visszafelé mutogatásra. A legegyszerűbb az, hogy belátták, tévedtek, de nem akarták azt mondani: bocsánat, rosszul számoltunk. Ez meglehetősen életidegen változat. A másik lehetőség: a piaci jelzések – a forint leértékelődése és az állampapír-hozamok emelkedése – ráébresztették a kormányt arra, hogy a piacok nem bíznak az »új közgazdaságtanban«, ezért megnyugtató üzeneteket kell küldenie. A harmadik pedig az, hogy a Széll Kálmán-terv és a kapcsolódó költségvetési kiigazítás már a 2011. évi költségvetés tervezésekor készen volt, de kommunikációs okokból úgy látták jónak, hogy a költségvetés tárgyalásakor az egykulcsos adónak csak a jó tulajdonságairól essék szó. A kedvezőtlen hatásokat viszont  – az elkerülhetetlen kiadáscsökkentéseket – ettől időben és tematikailag elválasztva, az örökölt adósság csökkentésével kívánták magyarázni.”