Kadhafi már a rókalyukban - egy győzelem három tanulsága

„Az első tanulság evidenciának tűnhet, de a jövőképről, sőt feleslegességről szóló, rétestésztaként nyúló vitákat ismerve nem árt leszögezni: a NATO még mindig a világ legerősebb katonai szövetsége. Mindenfajta geopolitikai súlyeltolódás ellenére egyetlen más ország vagy tömörülés sem lenne arra képes, hogy különféle nációhoz tartozó haditengerészetek, légierők, különleges alakulatok összehangolt működésével ilyen hosszú időn keresztül támogatást nyújtson a földön harcolóknak.

E teljesítmény értékét csak növeli, hogy az afganisztáni és iraki háborúk miatt elhasználódott amerikaiak ezúttal nem vállaltak vezető szerepet, az teljes egészében Franciaország és az Egyesült Királyságra hárult. Egy esetleges kudarc alighanem egyszer és mindenkorra véget vetett volna az önálló európai katonai fellépésről szóló terveknek.

Még a második tanulság is katonai természetű: jóllehet, a líbiai rezsim próbálkozott vele, még a csúcsra járatott propagandagépezet sem volt képes civilek tömeges haláláról beszámolni. Természetesen egy polgári áldozat is sok, de a modern háborúk történetében aligha vívtak ilyen precizitással légiháborút.

A harmadik tanulság pedig politikai. Bár a nemzetközi jogászok között örök vitatéma, hogy meddig terjed egy állam szuverenitása és mikor igazolható egy katonai beavatkozás, nem kétséges: Kadhafi eltávolítása igazolható. Nem akarom azt állítani, ne lehetne önérdek is a beavatkozás mögött, mondjuk az energiahordozók kitermelése fölötti fokozottabb ellenőrzés megszerzése formájában. (Amúgy nyugati cégeknek egy ideje már komoly szerepük van a szektorban.) De aki szerint kizárólag ez mozgatta a beavatkozást, s ezért elítéli azt, egyben azt is állítja: Kadhafit hagyni kellett volna vérfürdőt rendezni a február 17-én fellázadt egymilliós Bengáziban.”