Nemzeti egységtankönyv

„Nem tudom kiket értett Boross Péter gúnyolódó liberálisok alatt, de célt téveszt. A liberálisok (vagy konzervatívok, vagy akárki mások) nem gúnyolódnak, amikor a meséket, legendákat, regéket annak tekintik, amik: meséknek, legendáknak, regéknek – nem pedig kötelezően elsajátítandó tananyagnak. Márpedig Boross szavait nem lehet másként értelmezni, számára – úgy tűnik – fontosabb a legendárium, ha az nélkülözi is a történeti hitelességet, viszont erősíti a jobboldal által sulykolt nemzeti identitásképet. Világos beszéd, sajátos üzenet a történettudomány és a történelemtanítás autonómiáját, szakmaiságát féltőknek, történészeknek, történelemtanároknak, legyenek azok bármilyen pártállásúak. Eddig sem volt kétséges, hogy a jobboldal karakterformáló ideológusai számára legalább olyan fontos – kiragadott példaként – Szent István Szűz Máriának történt országfelajánlása (lévén ez valóban legenda), mint az államalapító uralkodó valós tevékenységének bemutatása. A történelmi múlt ebben a felfogásban nem vagy nem elsősorban tudományos kérdés, hanem valami homályos identitásnevelés puszta eszköze.

Álláspontom szerint nemcsak az a baj, hogy a történetírás »harag és részrehajlás nélküli« művelésének alapelve sérülhet a jobboldali bölcsek nyomulása következtében, hanem az is, hogy a politika szolgálatába állított múlt megint »újraszínezés« áldozata lesz. Boross és elvbarátai szerint a történelmi forrásokból kiolvasható, szakmai ismeretekkel levont következtetései talán nem elég jók, nem elég nemzetiek. Pont ellenkezőleg gondolom: Pelikán elvtárs halhatatlan bon-mot-ját elferdítve (»kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégiscsak a mi narancsunk«), megállapíthatjuk, hogy történelmi múltunk éppen elég érdekes, tanulságok megfogalmazására alkalmas, sőt lelkesítő – önmagában is. Nem szorul rá legendákkal való színezésre, már csak azért sem, mert amit a politikusok nagyon bele akarnak láttatni a történelembe, az az esetek többségében nem is volt benne.

Nem ez az első alkalom, hogy a politikai jobboldal a történelemkönyveken akarja elverni a port a fiatalok kevésbé nemzetinek vélt magatartásáért (ez általában a pártjuk iránti kisebb bizalom érzetével azonos – vagy amit ők bizalomnak tartanak), vagy attól várják egy új generáció számukra kedvezőbb identitásképének kialakulását. Szögezzük le: nagyon-nagyon fontos, hogy az általános és középiskolák tanulói kezébe tartalmilag pontos, jól tanulható és tanítható történelemkönyvek kerüljenek, ez valóban alapvető abból a szempontból, hogy a jövő generációi megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek a világ és a magyar nép történelmi múltjáról. De legalább az is ennyire leszögezni való tény, hogy a most használatban lévő tankönyvek összességében alkalmasak e cél megvalósítására. Elfogadhatatlan és sértő »fércművekként« lesajnálni a hazai történelemkönyveket, »anarchikus posványként« látni és láttatni a hazai történelemtanárok, tankönyvszerzők munkáját. Nem várható el Boross Pétertől, mint politikustól, hogy ismerje a hazai tankönyvpiacot, és képet alkosson róla, vagy elmélyedjen a történelemtanítás didaktikai kérdéseiben, az viszont igen, hogy ne gondolja magát ezen a téren ennyire markáns véleményt formáló és ideológiai útmutatásra felruházott személynek.”