Szoptatás -> szopatás -> szopás… és amikor elég, avagy: Respekt, Viktor!

Rögtön itt az elején szeretném javasolni a finomabb lelkületű kedves olvasóknak, hogy kattintsanak máshová - saját békéjük érdekében.

Az írás tele lesz csúnya szavakkal!

Apám is hajlamos ezeket rossz néven venni tőlem, mondván, hogy kevésbé plasztikus hasonlatokkal is kifejezhetők a gondolataink. No de ha egyszer ez jutott eszembe…

Meg hát bulvárvilágot élünk: a kattintást a jól megválogatott, „kereső-optimalizált” szavak hozzák… 

Mi is történik körülöttünk mostanság, illetve mi történt velünk az elmúlt 30-40 évben? 

Hosszú napokig attól volt hangos a hazai és nemzetközi sajtó, hogy az IMF és a magyar kormány között megszakadtak a tárgyalások; a delegáció fölállt az asztaltól, idő előtt hazautazott, stb. Persze van a „jólinformált-tutibennfentes” taxis verzió is, hogy Orbán Viktor állt föl, s közölte, ennek semmi értelme tovább, úgyhogy ő most a gyereke focimeccsére megy inkább - ha tényleg így volt, amit azért erősen kétlek, akkor még nagyobb respekt, Viktor…

Csaba László közgazdász múlt csütörtökön a Ma Reggelben kiválóan, szakszerűen magyarázta el az ügy és az esemény hátterét, súlyát, tényleges jelentőségét, stb. - nagyjából fehér hollóként világítva az éjszakában. A hazai sajtó szakmaiságba öltöztetett elfogultsága nem újdonság, de a nemzetközi sajtó fröcsögésének ezúttal még ezt is sikerült felülmúlnia (igen komoly teljesítmény), nyilván a szokásos módon rendelésre írott cikkekkel, összehangolt Fidesz-támadással, amiben - nem a témához kapcsolódva, de megfelelően időzítve - még az Operaház leváltott igazgatóját is megszólaltatták. (Ha eddig lehetett bennünk bármiféle kétely, fenntartás, hogy miért kellett egy művészeti intézmény vezetőjét is eltávolítani, miért nem elég csak az igazi szar alakokat kirúgni, akkor az interjú elolvasása után ezt is tökéletesen értjük már.) A hivatásos rettegők, demokráciaféltők, fasisztázó-sovinisztázó-nacionalistázó-szélsőségesezők ismét tökéletes összhangban kárognak a nagy gazdasági megmondókkal, a Magyarország gazdasági elszigetelődését, összeomlását vízionálókkal. (Utóbbi természetesen csakis a Fidesz, és pláne Orbán miatt történhet.)

S persze a legnagyobb muníciót az IMF-fel való „meg-nem-egyezés” szolgáltatja, s ennek kapcsán lehet jókat rugdosni a kormányba, jó sok „mélyreható” elemzésben, nagyon »szakmaian« csomagolva. Pedig a dolog marha egyszerű. És én most abszolút nem is leszek szakmai, bár „mélyreható” vonatkozása lesz a hasonlatomnak. 

Mert mi is történt, történik tehát? 

A nemzetközi pénzvilág sajátos módon kezelte mindig is Magyarországot, nyilván nem direkt kibaszásból, hanem egész egyszerű önérdekből, saját természetéből eredően.

Időnként odatartja az egyik mellbimbóját, szopogassuk csak egy kicsit. És milyen finom ám, tényleg! Plazmatévé, menőkocsi, nyaralás - hitelre. És persze függők leszünk, mert a jólét gyümölcse tényleg édes, s akarunk, még, még! De egyszer csak hopp, visszaveszik a csöcsöt, amit eddig szopogattunk. De a szopást nem kell abbahagynunk: ezután a farkukat tartják oda; „na akkor most szopjátok ezt egy kicsit”. Ilyenkor jönnek ugyanis a kötelező megszorítások. Egyszer már megtörtént ugyanez, a 70-es, 80-as években; akkor ugyan még nem plazmatévére költöttük a hiteleket, de a faszt ugyanúgy megszophattuk utána a 90-es évek elején. Eközben persze remekül kerestek rajtunk, hiszen a hiteleket vissza kell fizetni, jócskán kamatostól - a kölcsönadók igen jól jártak és járnak. Persze, lehet mondani, hogy nem kötelező a fogyasztás, senki mögött nem állnak ott pisztollyal, hogy Gorenjéért menjen Bécsbe, Samsungért a Saturnba, vagy hogy devizahitelből költözzön nagyobb lakásba. De hát a gyümölcs tényleg édes, nem tudunk ellenállni, főleg ha ennyire kínálgatják. Vegyél, fogyassz, finom! Megteheted, mert dübörög a gazdaság, ugrik a Pannon puma!

Igen, mindig volt valaki itthon, persze nem egy személy, hanem egy politikai garnitúra, hatalmi pozícióban, aki partner volt mindebben, aki maga is haszonélvezője volt Magyarország eladósodásának, majd pedig a pénzbehajtásnak. Érdekes módon ez mindig az MSZMP-hez és utódpártjaihoz, szövetségeseihez volt köthető. „Szopd a mellet, szopd a faszt - én mindkettővel jól járok. Te pedig úgysem szavazol másra, mert csak én, csak én tudom megoldani a problémákat.” Na, idén történt az, 1990 és 1998 után ismét, csak sokkal meggyőzőbb erővel, hogy Magyarország mutatott egy nagy (ló)faszt, és azt mondta: elég volt a szopásból és belőletek. És ezt a lehető legkövetkezetesebben, minden tiszteletet megérdemelve képviseli az új, jobboldali kormányzat is. Nem szopjuk tovább - sem az emlőt, sem a péniszt. Nem a lakosság fogja most a nadrágszíját meghúzni, hanem most ti is kiveszitek a részeteket, akik eddig csak jókat kerestetek az egészen. Mégpedig a bankadó formájában veszi most be a pénzvilág is a pélót. Orbán Viktor igen találóan mondta berlini sajtótájékoztatóján, hogy a „bankadó” egy éve még a legdurvább szitokszó lett volna a politikailag korrekt közbeszédben - ma pedig egész Európa bevezeti. Mértéke, súlya, gazdasági, de még inkább szimbolikus jelentősége Magyarországon kétségtelenül nagyobb. De valószínűleg a világon sehol nem is kerestek (arányaiban) ennyit a bankok, mint nálunk az elmúlt években.

Emlékszünk például, a tomboló válság közepette hogy megemelkedtek a törlesztőrészletek - s persze a betéti kamatok is. 12 százalék fölött tudta bankba tenni a pénzét az ember - persze már akinek volt. Ma már 4-5 százalék körüli kamatot kapunk csak, kevesebbet, mint a válság előtt. És a törlesztőrészletek? Hááát, azok nem egészen estek vissza a korábbi szintekre - hogy ezúttal finoman, s ne plasztikusan fogalmazzak.

Aki persze ilyen gondolatokat, példákat fogalmaz meg, rögtön megkapja a populizmus vádját. Vállalom, s büszkén, hiszen Orbán Viktor és a Fidesz-kormány is rendre megkapja ezt a vádat. Bámulatra és elismerésre méltó az az eltökéltség és kitartás, ahogyan a kormányzat viszi végig a koncepcióját; azt, hogy Magyarország 2030-ig, ahogy Matolcsy György nyilatkozatában is olvashattuk, valóban drasztikusan csökkenthesse pénzügyi kitettségét. (Ez az interjú persze kevésbé jutott el a címlapokig.) S ehhez ha kell, vállalják a szükséges konfliktusokat, a pénzvilág haragját is. Mert itt most tényleg a hoppon maradt kisgyerek meglepődéssel vegyes tehetetlen dühét és haragját láthatjuk: nem gondolták volna, hogy a helytartók, mamelukok után egyszer csak tényleg azt meri mondani egy tökös legény, hogy nem lógunk tovább sem a csöcsötökön, sem a pöcsötökön.

Megtehetjük, mert Magyarország adóssága a jelen helyzetben a piacról tökéletesen finanszírozható. Az Eurozóna gazdasági kilátásai jelentősen javultak, az amerikai vállalati adatok kedvezőek, a W-alakú recesszió réme elmúlt, Kína ragyogóan menedzselte „soft landing”-jét, elkerülve az ingatlanlufi kipukkadását - a nemzetközi környezet tehát összehasonlíthatatlanul kedvezőbb, mint 2008-ban. A megszorítások zömmel elkerülhetők - főleg ha a pénzügyi szektor is kiveszi részét a helyreigazításból. Eddig sosem kellett neki, ezért is lepődött és haragudott most meg. 

Egy kiváló elemző-bróker ismerősöm szavai jutnak eszembe. Meglátásairól annyit, hogy 1,60-as euró-dollárnál mondta, hogy ebből két éven belül paritás lesz. Mindenki kiröhögte persze. Ha igaza - szerencsére - nem is lett teljesen, az 1.20-as szint alá is jól benyalt nemrég az árfolyam... Nos, ő vázolta fel, hogyan tudott a tőke folyamatosan gyarapodni Ázsia szegényeire alapozva. Tévedés ne essék, őszinte híve vagyok a világ számára az elmúlt 100 évben soha nem látott prosperitást hozó, a magántulajdon „szentségén” alapuló szabadpiaci kapitalizmusnak. A globalizáció elkerülhetetlenségét, sőt, hasznát sem vitatom. Ez a folyamat azonban tetőzött, s lassan visszájára is fordul: Ázsia szegényei időközben szépen „tollasodnak”, s lassan maguk is hitelezőként jelennek meg a piacon. (Megjegyzem, zseniális meglátásra vall, hogy nagyon finoman keleti irányba is kezdett orientálódni a kormányzat, ráadásul egyenrangú félként megjelenve, ami szintén elképzelhetetlen volt a Gyurcsány-érában – de ez a kérdéskör már egy másik írás témája...) Szóval ismerősöm feltette a költői kérdést: ki lép a helyükre? Afrika szegényei? Ők ehhez már nem elegendőek. Vagyis: „a válság után már nem ugyanabba a folyóba lépünk, lép a világgazdaság, nem tudjuk úgy folytatni, ahogy korábban.”

Innentől persze már változatosak a lehetséges forgatókönyvek, egészen az apokaliptikus víziókig, ahol már nem is aranyat kell felhalmozni a gazdasági túlélésért, hanem termőföldet és szögesdrótot venni a puszta fizikai túlélés végett. Bízom benne, hogy ennél azért képesebbek vagyunk jobban menedzselni magunkat. A világgazdaság egy organikusabb, fenntarthatóbb fejlődési pályára kell, hogy álljon, és a nemzetközi pénztőkének egész egyszerűen tudomásul kell ezt vennie, elfogadva azt is, hogy ő nem lehet örökké csak haszonélvezője a folyamatnak, a terhekből is ki kell vennie a részét. Persze, megkaphatom én is a szokásos címkéket a burkolt antiszemitizmus, sovinizmus, stb. vádjával, de aki ezekkel a lejárt lemezekkel operál, ma már szerencsére csak önmagát minősíti. A pénztőkének se nemzeti, se vallási hovatartozása nincs; nem ismer se Istent, se hazát, és nem is érdekli mindez - kizárólag a profit.

Persze, hogy a szánalmas, pitiáner bosszúk is érkeznek: negatív figyelőlista az egyik hitelminősítőtől, leminősítés a másiktól. A nyomásgyakorlás újabb látványos, ugyanakkor aljas eszköze. Jelenlegi teljesítményünk, fundamentumaink indokolják ezt? Nem. De ők, a „nagy” hitelminősítők megtehetik. Ahogy Spanyolországgal, Portugáliával, Írországgal is megtették - szerencsére a piacok csak nagyon rövid távon reagálták (túl) ezeket, és egyre hiteltelenebbé válnak a hitelminősítők is mind a közvélemény, mind a befektetők szemében.

Valakinek egész egyszerűen oda kellene mennie, és jól pofán vágni ezeket a nagyképű, mindenható kis segglukakat…

Persze, az összeesküvés-elméletes lemezt is föl lehet tenni ezen gondolatokra válaszul. Pedig szó nincs róla, hogy valami titkos szobában ülnének szerintünk össze a szabadkőművesek, és döntenének a fejünk fölött. A „nemzetközi pénzügyi körök” megfogalmazás mégis egy szűk, a világ összlakosságához mérten kimutathatatlan, ám mégis óriási befolyású, laza érdekszövetség, amelynek tagjai nem is kell, hogy ismerjék egymást, de közös érdekeikkel annál inkább tisztában vannak, akár ösztönösen is. Az egyik »hitelminősít«, a másik konvergencia-kritériumokat húz, a harmadik egyszerűen csak kiadja a pénzt (uzsora)kamatra. A negyedik meg lesújtó cikkeket ír, ahogy például a Financial Times tette ezúttal is - egy újabb bosszúelem. Meglepő viszont, hogy a The Times Magyarországon élő tudósítója kiváló helyzetelemző képességről tanúbizonyságot téve, a szokásos, Népszabitól átvett fröcsögő litániák helyett egy nagyon jó, a kormányzat törekvéseit értő és azokkal egyetértő cikket írt a tekintélyes angol lapba- egy újabb fehér holló, hál' Istennek. Több ilyen kéne még, de úgy látszik, lassan sikerül áttörni, de legalábbis rést ütni az érdekszövetség falán. Amely érdekszövetség elemzői persze nagyon „pontos” helyzetértékeléssel is szolgálnak mindannyiuk számára, és segítenek az aktuális döntésekben, amelyeket akár egymástól teljesen függetlenül is, de teljesen azonos stratégiai célok mentén hoznak meg.

Na, ebbe a helyzetbe köpött bele most a magyar kormány, amely úgy látszik, Istent is, hazát is ismer. És nem csak jól menedzsel, de komoly átpozícionálást is végez. Persze, mi a világ fejlettebb, szerencsésebb részéhez tartoztunk eddig is, de nagyon komoly kitettséggel a pénzvilág szop(t)atásának. Ezen kíván láthatóan változtatni a kormány, s ennek tekintetében egyáltalán nem érzem már túlzónak a „forradalom a szavazófülkében” kifejezést sem. Csendes forradalom ez, de most - megjegyzem, nem elsőként, hanem Basescu után, de jobb helyzetben és határozottabban - Orbán Viktor is „bemutatott” egyet a Nemzetközi Valutaalapnak, nem agresszíven, hisztérikusan, mint Hugo Chavez, hanem finoman jelezve, hogy ismerjük a helyzetet, tisztában vagyunk vele, tudjuk, hogy sérülékenyek vagyunk, DE nem a földön fekszünk. Szeretnénk végérvényesen felállni, kiegyenesedni... nem pedig csak feltérdelni addig, amíg szophatunk még egyet. Nem kívánunk tovább szopni!

Respekt, Viktor!