„Ez a (mára már erősen gyaníthatóan balsikerű) kormányzati ötlet, miszerint ama Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat kifüggesztetik minden közintézményben, a magát (belvárosi) értelmiségi elitnek is oly szívesen tituláló társaságnál bekapcsolta a riasztócsengőt. Hiszen, bár maguk amúgy elsősorban a nyomtatott szövegek emberei volnának, továbbá, ők aztán igazán nem elrontói semmi jónak, csak nem képzeli szerintük is valaki, hogy egy falra, valamely agresszív kormányzati erő által kiakasztott, nettó (szóközök nélküli) 2.013 karakteres szöveget bárki is figyelmesen elolvas. És értelmez is majd a maga, és közvetlen környezete számára, mondjuk az APEH egyik ügyfélszolgálati irodájában, rettegve az éppen reá váróktól, avagy netán puszta unalomból az orvosi rendelő várójában.
Az ellenzék dühödt aggodalmának forrása tehát teljesen nyilvánvaló és érthető, egyrészt, hogy ez az egész akció miért éppen nem az ő embereiknek jutott eszébe anno, másrészt a stílus okán, amelyben magukat addig mesternek, (lásd még: Gy.F. öszödi szavait) útjelzőnek gondolták.
Mert - ez tényleg régi, népi tapasztalat - a falon, hasonló, közszemlére tett részeken csak rövid, a hely (mondjuk a konyha, pártösszejövetel) stílusát követő, tömör és velős tőmondatok állják meg helyüket, semmi más (Pl.: »ezt elk...tuk, nem kicsit, nagyon«, avagy: »Férjem uram mit keres a konyhában, várja meg az ebédet a szobában«).”