Az elveszett alkotmány

„A politikának, s benne a magyar politikának minden infantilis vonása ellenére van egy véresen komoly alapja. Törvényeket, intézkedéseket hoznak, amelyeket aztán mások alkalmaznak majd. Mondjuk, az elfogadott büntetőjogszabályok alapján embereket ítélnek el, és ha ezek a szabályok rosszak, akkor közülük nem egyet ártatlanul. Vagy testközelibb és szelídebb példát hozva: ha első alkotmánybíróságunk élén nem az a szikár, nehezen szerethető, kissé nárcisztikus úr állt volna, akit Sólyom Lászlónak hívnak, akkor ma Magyarországon már nem lehetne újságot írni, mivel bíróságaink a becsületsértés törvényi tényállását életidegenül kiterjesztve értelmezik.

Éppen Sólyom példája mutatja, hogy a közbeszédet irányítók nem az emberi érzékszervek által befogható jelenségekről, vagy a tudat által átfogható dolgokról értekeznek, hanem saját ábrándjaikról, ennek következtében lelkiállapotukból vagy alapállásukból fakadóan ingadoznak a végletek között. Egyes szereplőket csak sátáni rémalakként képesek leírni, másokról pedig minden esetben csak a jót föltételezik. Talán most verik a fejüket a falba azon baloldali közrettegők, akik Sólyom minden megnyilatkozására reflexből ugrottak, s csak Orbán meghosszabbított karjaként tudtak rágondolni. Az elnök ettől ugyan nem változott meg, de sikerült egybenyomni és egyben tartani a szocialistákat elutasítók heterogén táborát, lánglelkű jogvédőket és kapzsi, alattomos jogtiprókat egyaránt. Azonban a köztársaságielnök-választásnak a jobboldal világmagyarázóira kéne józanítólag hatnia.”