„Hiába ismertem feketén-fehéren a zsolcai dráma szinte valamennyi részletét, a riport képei láttán úgy éreztem, mintha most szembesülnék először az árvíz okozta pusztítás mértékével. Más a Magyar Távirati Iroda tudósításából átvenni, hogy fél óra alatt három ház vált a földdel egyenlővé, és más látni a szerencsétlen férfit, aki egész életében azért a kis házikóért dolgozott, amiből nem maradt más, csak törött cserepekkel borított sárkupac. »Még mindig az a ruha van rajta, amiben egy héttel ezelőtt kitelepítették« - így a rövid kommentár, és ennyi bőségesen elegendő, hogy mindent értsünk.
Aztán abba az utcába érkezünk, ahol helyenként közel kétméteres víz hullámzik még mindig. Újabb szűkszavú kommentár: »Az errefelé élők soha nem hitték volna, hogy itt valaha is árvíz lehet«, és ez ismét elég. Egy néni sírva fakad, aztán a riporter is megkönnyezi a látottakat, és a néző is beleremeg. Jó lenne ott lenni és tenni valamit. Persze nincs mit, de akkor is.
Megszólal a polgármester is. Róla az egyik politikainak álcázott baloldali bulvárhonlap elhíresztelte, hogy ugyanolyan tempóban tűnt el napokra, mint amilyen sebesen érkezett az árvíz, így érthető, hogy mérsékelt lelkesedéssel fogadja a Napló stábját. Keserű ember, mint mondja, mindvégig legjobb tudása szerint tette a dolgát. Megáll az autójával egy vízben úszó kereszteződésben. Nálánál is keserűbb emberek veszik körül; ők úgy érzik, magukra maradtak a bajban. Itt csak áldozatok vannak. Teljes a dráma.”