Lehet más a forradalom?

„Mi, magyarok azonban a jelek szerint nem érzünk elég jelentősnek egy történelmi eseményt, ha azt nem ruházzuk fel a »forradalmi« jelzővel: a példátlanul nagy választási győzelem, a demokratikus körülmények között elért óriási felhatalmazás (amely végső soron a szokványos politikai váltógazdálkodás velejárója, az arányoktól függetlenül), az, kérem, smafu – de a forradalom az egészen másként hangzik.

Nekem erről mindig a gyalázatos jakobinusterrorba torkolló Nagy Francia és a bolsevik diktatúrák világméretű elterjedésének megágyazó Nagy Októberi Szocialista jutnak eszembe – no, azok igazi forradalmak voltak, a múltat végképp eltörölték, ahogy a nóta mondja – talán ezért is tekintek a forradalmi ethoszra némi, talán nem megalapozatlan gyanakvással. Továbbmenve, maradéktalanul inkább csak azokat a forradalmakat tudom a szívemhez közelinek érezni, amelyek maguk is egy korábbi forradalmi változást hozó, a történelmet »kizökkentő« állapotot akartak megszüntetni – ilyenek például a kelet-közép-európai kommunistaellenes népfelkelések. Azokat tehát, amelyek – nem külsőségeiket és lefolyásuk módját illetően, hanem – lényegüket tekintve ellenforradalmi jegyeket is mutatnak – ha nem tartanák a mai közbeszédben ezt a minősítést egyenesen blaszfémiának (én nem tartom annak, nyilván).

A legkülönösebb az, hogy a forradalmi retorikát újramelegítő győztes pártszövetségtől – sugallt önképe szerint legalábbis – nem áll távol a hirtelen és nagy változásokkal szemben alapvetően bizalmatlan konzervatív eszmeiség-értékrend. A konzervativizmus pedig elsősorban nem konkrét politikai program, amit tűzön-vízen át, radikális eszközökkel is érvényre kell juttatni, hanem egyfajta attitűd, szemléleti alapbeállítottság.”