A birkózólegenda 77 évesen sem lassít: gyerekeket oktat, élménybeszámolókat tart. Mint meséli, súlyos autóbalesete is a jellemét formálta, ahogyan az apósával, Sinkovits Imrével folytatott, vasárnapi ebéd utáni beszélgetések is. Az életéről szóló könyv címe is sokatmondó: „Átmegyünk a falon”...
Nyitókép, fotó: MTI/Kovács Tamás
***
Eszébe jutott, hogy jövőre lesz immár 10 éve, hogy leváltották a Magyar Birkózó Szövetség elnöki posztjáról, amelyet 23 évig töltött be?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem foglalkozom vele. Nem azzal kelek és fekszem, hogy mióta váltottak le, hiszen nyolcéves korom óta szerelmes vagyok a birkózásba. Voltam olimpiai, világ- és Európa-bajnok, 11 évig szövetségi kapitány, majd 23 évig szövetségi elnök, ráadásul a FILA, a Nemzetközi Birkózó Szövetség elnökségi tagjaként is dolgozhattam szeretett sportágamért, úgyhogy nincs hiányérzetem.
Manapság a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia nagyköveteként dolgozik. Miként telik egy napja?
Sok, hozzám közel álló személy kérdezi tőlem, a 77. életévemben miért nem lassítok? Nagyon egyszerű a magyarázata: mert a birkózás az életem, e nélkül nem tudnék létezni! Örömmel és elégedettséggel tölt el, ha edzés előtt és után elemezni tudok a fiatalokkal, vagy éppen amikor esténként, a kollégiumban csillogó szemekkel hallgatják az élménybeszámolómat. Akkor tudom, és érzem, hogy érdemes ezt még csinálni, és a helyemen vagyok. Ezen kívül – amikor az egészségem és az időm engedi – a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületével (a Mathias Corvinus Collegiummal együttműködve) az országot járjuk, élménybeszámolókat tartunk, gyakran az országhatárokon túlra is elmegyünk.
A kétszeres olimpiai bajnok vívó, Nagy Tímea hihetetlen nagy lelkesedéssel tartja össze a társaságot, szervezi a programokat, mi pedig örömmel népszerűsítjük a sportágainkat és vagyunk büszkék a magyarságunkra, a magyar emberekre, akiknél kevés tehetségesebb nép van.
Régebben azt is mesélte, hogy beáll a fiatalok közé edzeni. Manapság is megteszi még?
Nem az erőnlétemmel van a gond, de nem akarok úgy járni, mint drága mesterem, Matura Miska bácsi, akit annak idején mi emeltünk föl a szőnyegről, miután bemutatta nekünk a vállfelszedést. Egy idő után tudomásul kell venni és elfogadni, hogy az ember hány éves.
A sport iránt érdeklődők pontosan ismerik a pályafutását: szinte amelyik versenyen elindult, megnyerte. Tuskirálynak az 1971-es, szófiai világbajnokság után keresztelték el, a 100. magyar olimpiai aranyérmet az ön nyakába akasztották az 1972-es müncheni olimpián. De miként indult el ez a nem mindennapi karrier? Hogyan lett birkózó?
Sárváron születtem, de az 1956-os események szétszakították a családot, hiszen vívómester édesapámat (aki a Toldi Miklós Ludovikán évfolyamelsőként végzett) koholt vádakkal illették, és ő egészen Kolumbiáig menekült. Így nyolcévesen félárva lettem. Nem sokkal később kíváncsiságból a testvéremmel a közelünkben lévő Nádasdy Ferenc Gimnáziumba néztünk be, ahol éppen egy birkózó-tehetségkutatót tartottak. Beálltunk, és engem hamar megfogott a sportág varázsa, bár amúgy is igazi sportőrült voltam: úsztam, kosárlabdáztam, atletizáltam, fociztam, de a birkózás megmaradt örök szerelemnek. A személyiségemnek ez a sportág felelt meg leginkább, és ennek köszönhetem a jellememet is.
Mennyit számított a sikerekben, hogy a tanulásban is élen járt, jogi egyetemet végzett?
Nagyon sokat számított a közeg, amelyben felnőttem: édesanyám és édesapám is tanár volt, ezt a fajta szellemiséget már a gyermekkoromban is magamba szívtam. Talán ennek is köszönhető, hogy serdülő korom óta mindig kapitánya voltam az aktuális csapatomnak, edzések, csapatbajnokik után én voltam a szószólója a különböző szakmai elemzéseknek. Együtt tanulmányoztuk, hogyan győztünk, miért veszítettünk, és talán az sem véletlen, hogy a FILA már 26 éves koromban felkért, tartsak egy konferencián előadást a kötöttfogásról, és rám bízták a szakág vezetését is. A fiataloknak manapság is mindig elmondom: a birkózás a gondolkodó emberek sportja, hiszen az ellenfél indított akcióját kell megkontrázni, és gyakran a negyedik, ötödik szándékot kell kontrollálni. Éppen ezért a KIMBA-n is az a cél: ne csak fizikailag tökéletes, hanem egyben gondolkodó birkózókat is neveljünk.
Önnel kapcsolatban kihagyhatatlan, hogy pályafutása csúcsán, nem sokkal a 100. magyar ötkarikás aranyérem megnyerése után súlyos autóbalesetet szenvedett, hónapokig élet-halál között volt, egy év kórházi ápolás után térhetett haza.
Háromszor kerültem a klinikai halál állapotába, belső sérüléseim keletkeztek, medencetörést szenvedtem, a combjaim darabokban voltak, a vállam és a fejem beszakadt, ráadásul mélyvénás trombózist is kaptam, a jobb lábamat le akarták vágni. Sírva könyörögtem Varga Péter professzornak, hogy „várjunk még, várjunk még, Értse meg, hogy nem tudnék láb nélkül élni!”
Harminc műtétet hajtottak végre rajtam, 97-ről lefogytam 48 kilóra. Rendkívül hálás vagyok az ápolószemélyzet türelméért és a szakértelméért, hiszen a baleset és a kórházi lét, majd a rehabilitáció minden napja hozzásegített ahhoz, hogy olyan emberré váljak, amilyen a mai napig vagyok.
A feleségével, Sinkovits Imre lányával való megismerkedést is e kórházi létnek köszönheti, ugye?
Megengedi, hogy ehhez kicsit visszakanyarodjak a gyermekkoromra?
Megtisztel!
Kisgyerekként mindig nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal vártam a Savaria Napokat. Emlékszem, rendszeresen nagy tömeg volt, a megyei tanács erkélyén, a tanácselnök mellett pedig ott állt Sinkovits Imre és felesége, Gombos Katalin. Szó szerint fölnéztem rájuk, és azon morfondíroztam, hogy milyen jó az ilyen híres személyeknek: lebegnek az emberek felett, mindenki tisztelettel beszél róluk. Ez a jelenet nagyon mély nyomot hagyott a lelkemben, tudat alatt irányította az életemet, és elhatároztam: én is híres ember szeretnék lenni! Nem sokkal azután, hogy a fővárosba kerültem, egyik este elmentem a Nemzeti Színházba, ahol a „Mózes” című darabot néztem meg. Az előadás előtt még nem tudtam, hogy Sinkovits Imre a főszereplő, de az ő legendás alakítása hatalmas löketet adott az életemnek, ennek is köszönhetem, hogy olimpiai és világbajnok lettem. Majd megtörtént a súlyos balesetem, hetekig, hónapokig élet és halál között lebegtem, végül bekerültem a traumatológiára, ahol nem sokat érzékeltem a külvilágból. Ám azt igen, hogy Sinkovits Imre és Gombos Kati minden héten bejöttek hozzám a kórházba, és egy szál sárga rózsát tettek az ágyam melletti asztalra. Imre mindig csak annyit mondott: „Csabikám, nem zavarunk, ölelünk szeretettel!”. Amikor egy év után kiléptem a kórház ajtaján a fényre, a portáshoz, Marika nénihez csak egy kérésem volt: hadd telefonáljak egyet. Sinkovits Imrééket hívtam föl, és csak annyit mondtam: „Szeretném megköszönni azt az erőt és szeretetet, amit majdnem egy éven keresztül adtatok nekem, ez nagyban hozzájárult a teljes gyógyulásomhoz.” Meghívott hozzájuk vacsorázni, emlékszem, az első alkalomra egy szerdai előadása után került sor, és hajnali két óráig beszélgettünk. Ezek után rendszeressé váltak a közös vacsorák és vasárnapi ebédek, melyek során Imre lányával, Marianne-nal is megismerkedhettem, akivel 2026-ban ünnepeljük majd 50. házassági évfordulónkat – ha a Jóisten is úgy akarja.
Hetvenévesen (tizenegy társszerzővel közösen) megírt egy birkózásról szóló szakmai kiadványt, a „Mr. Tus-tankönyvet”. A közelmúltban viszont megjelent az életrajzi könyve, amely a sokatmondó „Átmegyünk a falon” címet viseli.
A Mr. Tussal át szerettük volna adni a nagyközönségnek azt az érzést, hogy megérezzék, miben rejlik a birkózás gyönyörűsége. Az életrajzi könyvem nem az elmúlt 76 év egyfajta lezárása, sokkal inkább annak az eseménydús, érzelmekkel teli karriernek a bemutatása, amelynek a Jóisten kegyelméből – aki egész életemben a tenyerén hordott – a főszereplője lehettem. Megjegyzem: a balesetem után történt felépülésem után nem sokkal Mezei András íróval csináltunk egy rádiódrámát, amelyben 25 évesen megfogalmaztam az ars poeticámat: „mindig az vonzott, ami már szinte lehetetlen!” A mai napig e szerint élem az életemet.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Minden idők egyik legzseniálisabb birkózója évek óta nem állt kamerák elé.
Döntött a nemzetközi Sportdöntőbíróság!
Példakép a szőnyegen belül és azon kívül is!
Húsz év után van újra világklasszis versenyzőnk a királykategóriában.
Magyaros virtus!
„A tetteivel megsértett engem, és ezzel a becsületemet is.”
Nem megy el a rivális.
A négyéves Medárd napok alatt belopta magát egy ország szívébe. Hőstettét és helytállását jó ideig nem fogjuk feledni. De egyre több helyen felmerül a kérdés, hogy is írjuk helyesen az életet mentő köszönését. Utánajártunk!
