„Immár sok millió magyar szereti és tiszteli a fogyatékos sportolókat” – Szabó László MPB-elnök a Mandinernek

Nyitókép, fotó: Magyar Paralimpiai Bizottság

***

Szabó László szerint a párizsi parlaimpia legfontosabb tanulsága az a fajta hit, amellyel az elmúlt években sikerült bebizonyítani, hogy a fogyatékos sportolók világa mennyire érdekes és hasznos. A sportvezető azt is elárulta: nem tud igazán szigorú lenni a versenyzőkkel szemben, mint ahogy arra is büszke, hogy közülük került ki az egyik legsikeresebb magyar klasszis, Milák Kristóf edzője. Az MPB elnöke egy különleges gesztust is tett lapunkkal: egy nem mindennapi, ugyanakkor megható családi titkot is elárult nekünk...  

„A hit a legfontosabb”  

Egyetlen elnökjelölt volt a Magyar Paralimpai Bizottság közelmúltbeli, tisztújító közgyűlésén, ahol a prezentációjában a párizsi paralimpián résztvevő küldöttségünket „Aranycsapat Plusz”-ként aposztrofálta. A magyar sportolók 15 érmet nyertek (öt arany, hat ezüst és négy bronz), mellyel a 26. helyen végeztünk a nemzetek éremtáblázatán. Több mint két hónap után önnek mi volt a legnagyobb élménye és a legnagyobb csalódása Párizsban?

Tele vagyok élményekkel, és messze a jók felé billen a mérleg. Egyedül Szvitacs Alexa éremszerző meccsén nem tudtam ott lenni a medálcsatáink közül, nem győzöm szégyellni magamat miatta, de éppen egybeesett Sulyok Tamás köztársasági elnök úr – aki két napig minden versenyen magyar trikolórt lobogtatva szurkolt – nagykövetségi fogadásával. Alexa meccsét így a telefonom képernyőjén izgultam végig, szuper lány. Ám most mégis Tunkel Nándi negyedik helyet érő erőemelő versenyét és Mocsári Bence ötödik helyezést hozó triatlonfutamát említem. Mindkettő irgalmatlan izgalmas volt és nagyon megérintett. Komoly csalódás nem ért, az aprókat meg már elfelejtettem. 

S mi volt a legnagyobb tanulsága a 2024-es paralimpiának?

Hogy a hit a legfontosabb. 2015 óta – akkor választottak először az MPB elnökévé – azon dolgozom a fogyatékos sport vezetőivel, munkatársaival, sportszakembereivel, sportolóival, hogy bebizonyítsuk, hogy ez a világ rendkívül tanulságos, érdekes és hasznos. Nem állítom, hogy Párizsban révbe értünk, mert ilyen a sportban sosincs. Hittünk abban, hogy a magyar embereket meg tudjuk szólítani és szépeket tudunk „mondani” nekik. Érdemes volt ebben hinnünk. 

„A mi sportolóinknak példát kell mutatniuk”

2015 óta az MPB elnöke, harmadik ciklusát kezdi a szervezet élén. Egy korábbi nyilatkozatában elárulta: először édesanyja révén került kapcsolatba a parasporttal, egészen pontosan a fogyatékossággal. Ha nem túl személyes, elárulná, miként történt ez?

Régen volt, 38 esztendeje már. Édesanyám életerős, ambíciózus és végtelenül intelligens ember volt, német-történelem szakos gimnáziumi tanár. 40 évesen – akkor én 16 voltam – sztrókot kapott, három hónap kóma után ébredt fel, tulajdonképpen az egész teste megbénult, miközben az agya tökéletesen működött. Másfél évet élt még, lényegében mozdulatlan testbe zárva, a jobb keze egyik ujjával egy táblácskán mutogatva sorra a betűket, hogy beszélgetni tudjunk. Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor az ágya mellett ülve megéreztem, hogy eldöntötte, meghal. Két hónappal később eltemettük. Nagyon hiányzik.  

Annak idején hamar befogadták, vagy azért kellett egy kis idő, hogy mint „kívülről jött személy” beilleszkedjen, integrálódjon e sajátos közegbe?

Semmi ilyet nem éreztem soha. A fogyatékos emberek közössége végtelenül nyitott és kedves. Igyekeztem mindent megtanulni, ami nekik fontos.

Azt is ön mondta egy interjúban, hogy rengeteg humort és iróniát tanul a parasportolóktól. Ezt kifejtené bővebben?

Vannak közöttük sokan, akik végtelenül viccesek tudnak lenni, amikor a saját élethelyzetükről beszélnek. Azt hiszem – de ez az én érzésem, és nem biztos, hogy igaz – , hogy az irónia, amivel a saját életükről beszélnek, segít nekik. Fontos, hogy értsük, hogy attól, mert egy fogyatékkal élő ember a saját helyzetéről humorral beszél, nem jogosít el senkit arra, hogy ő is viccelődjön vele, csak akkor, ha az emberi kapcsolatuk mélysége ezt megengedi. Szekeres Pali barátommal, háromszoros paralimpiai bajnok kerekesszékes vívóval együtt tartottunk egy sajtótájékoztatót, először én beszéltem, ehhez felálltam az asztal mögül, a mikrofonnal a kezemben. Amikor Pali következett, így kezdte: „ha megengedik, én nem állok fel.” Mindenki nevetett, azonnal oldott lett a hangulat. Pali mestere ezeknek a mondatoknak.  

A személyisége mennyit és miben változott, amióta a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke? Mennyire tud például szigorú lenni a versenyzőkkel?

Nekem nem dolgom a szigorúság. Ami a sporttevékenységet illeti, biztosan nem. Sosem venném a bátorságot ahhoz, hogy beleszóljak edzésmunkába, versenystratégiába, regenerációba. Nem is értek hozzá, nem is a feladatom. Határozott és következetes abban vagyok, ami a közösség „megjelenését” illeti. Egy fogyatékos sportoló minden eseményen ott van, ahova elígérkezett, minden interjúkérésnek megfelel, mindig elegáns és udvarias, tiszteli a versenytársait, a bírókat és a nézőket. 

Ha valamiben talán mégis szigorú vagyok, nos, ebben igen.

Mennyit fejlődött a fogyatékkal élő sportolók társadalmi elfogadottsága, népszerűsége, az elmúlt 9 év alatt?

Ha ezt én ítélném meg, elfogult lennék. Aki olvassa a beszélgetésünket, ezen a ponton álljon meg egy percre és gondolja végig, hogy ő, a maga helyzetében, a lehetőségeivel élve mit tett és a jövőben mit tesz majd a fogyatékos emberek közösségéért. Elég az is, ha tisztelettel beszél róluk, ha követi őket, ha megemlíti őket másoknak. Én úgy látom, hogy sok millió magyar szereti, tiszteli a fogyatékos sportolókat. Nagyságrendekkel többen, mint akár fél évtizede is.

„Az, hogy Szabó Álmos lehet Milák edzője, a magyar parasport erejét mutatja”

Mekkora dicsőség például a magyar parasportnak, hogy a Vasas paraúszó-szakosztály vezetője, Szabó Álmos (többek között a paralimpiai bajnok Illés Fanni és Pap Bianka edzője) lett kétszeres olimpiai bajnok klassszisunk, Milák Kristóf trénere? Ön hogy fogadta ezt?

Álmos jó srác, nagyon jó a viszonyunk van, tisztelem őt. Két-három hete beszélgettünk egy pár órát erről. Összetett, sok szempontot érintő beszélgetés volt, a részletei csak ránk tartoznak. Bonyolult, érzékeny helyzetben lesz, ezt ő is tudja. Felkészültnek és erősnek látom. Az én nézőpontom világos: tisztelem Milák Kristófot, napjaink egyik legkiemelkedőbb magyar sportolójának ítélem. Értem Kristóf érdekeit, melyek egyben a magyar sport egészének érdekei is. Ám az én dolgom a parasportolók támogatása, különösen a legjobbaké, Fanni és Bia pedig közéjük tartozik. Azért teszek meg majd mindent, hogy az ő lehetőségeik a legszélesebbek legyenek. Álmos egyetértett velem. És van itt még egy dolog. 

„Megadja nekem az élet és a Jóisten, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amiket szeretek”

Sokoldalúsága közismert: nem csak az MPB, hanem a FODISZ (a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége) elnöke, az Év sportolója-gála kreatív producere,  a Puskás, a musical és a Kőszívű – A Baradlay legenda gigaprodukciók producere, és egyáltalán nem utolsósorban a BEAC öregfiúk és veterán labdarúgócsapatának oszlopos tagja, emellett saját vállalkozásaiban is dolgozik. Miként fér bele ennyi tevékenység a nap 24 órájába, és miként viszonyul mindehhez a családja? A legutóbbi paralimpia után például volt szabadságon, ki tudta pihenni magát?

Megadja nekem az élet és a Jóisten, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amiket szeretek. Így én nem munkának élem meg a napjaimat, hanem önkiteljesítésnek. Ha egy este fáradt vagyok is, inspirál, hogy reggel új nap kezdődik, csupa klassz dologgal. A családom szeret engem, legalábbis elég határozottan ezt állítják, és hajlamos vagyok hinni nekik. És én is őket. Szóval azt is elfogadják, hogy velem nem lehet szabadságra menni, vagy legalábbis nagyon nehéz. Ezt dobta nekik a gép.