„Fiacskám semmit nem kell csinálni, csak jól játszani és válogatott lehetsz!" Komora Imrére emlékeznek a Honvéd futballistái

Nyitókép: Egy siker a sok közül: az 1996-os MK-győzelem Fotó: MTI/Illyés Tibor

***

A 82-szeres válogatott Garaba Imre számára azért is volt meghatározó Komora Imre személye, mert 1979-ben ő hozta fel a fővárosba a Váci Izzótól.

„1979-ben még technikai igazgatóként dolgozott a klubnál Imre bácsi” – emlékezik vissza mesterére Garaba.

„Kifejezetten Tichy Lajos kérésre igazoltak le, pontosabban vonultattak be katonának. A további sorsunkat is Komora intézte, nem tudtunk olyan kéréssel hozzá fordulni, amelyben ne próbált meg volna segíteni. Amikor már vezetőedzőként dolgozott a klubnál, a kellő szigor, a katonás fegyelem és a keménység mellett a lojalitás is jellemző volt rá, de hát nyilván kellettek ehhez az eredmények is. Amikor ő irányította a szakmai munkát, még jobban egymásra találtunk, hiszen remekül össze tudta hangolni a csapatot,

 Visszavonulásom után is tartottuk a kapcsolatot, életem egyik meghatározó személyisége volt” – mondta Garaba. 

Az ötszörös bajnok Sallai Sándor is hasonló sorsot járt be, mint Garaba Imre, hiszen őt is Komora Imre hozta el vidékről, Debrecenből. Akkori divat szerint nem átigazolták, hanem bevonultatták Sallait, aki a mai napig emlékszik arra, mivel csábította el őt Komora:

„Fiacskám semmit nem kell csinálni, csak jól játszani, és válogatott is lehetsz!”

Azt már Sallai nevete teszi hozzá: „igaz, hogy Debrecenben baloldali középpályás voltam, Imre bácsi mégis jobbhátvédként játszatott, de ez engem akkor nem érdekelt. A lényeg, hogy sorozatban nyertük a bajnoki címeket, és stabil válogatott lehettem”.

A nemzeti csapatban 55 alkalommal pályára lépő futballista hozzáteszi: 

egy célért küzdöttünk; ha ő bárkiben fantáziát látott, nem hagyta, hogy elkallódjon! A maximalizmusa mellett különös érzéke volt ahhoz, hogy minket egy igazi csapattá kovácsoljon össze!”

Sallai meghatottan idézi fel az utolsó találkozását is a mesterrel:

„Minden év végén úgy alakítjuk, hogy karácsony környékén összejöjjön a csapat egy kis beszélgetésre. Tavaly még Imre bácsi is velünk volt. S bár már nehezen mozgott, jó volt látni, hogy a társaságunkban mennyire feloldódott és kommunikatív volt. Láthatóan élvezte, hogy köztünk lehet, mint ahogy mi is élveztük a társaságát...”