Szatmári András az egyetlen Dél-Koreán kívüli férfi kardvívó, akinek a nyakába világbajnoki arany került az olimpiai ciklusban – és ha nem fordít a 2017-es világbajnoki döntőben mínusz négyről, akkor a csapatban taroló koreaiak három különböző vívója nyeri az egyéniket. Szatmári egy verekedős iránival, Pakdamannal kezd. Ha kimarad a durrogtatásból, nem kedvetleníti el a fájdalom, és jól kezeli élete első olimpiáját: a tizenhat közé jut. Technikai fölénye akár elegendő lehet arra az esetre is, ha a három vészből kettő beüt.
Szilágyi Áron a sportág történetének legnagyobb tette előtt áll.
A hadjáratot harmadik olimpiai címéért pályafutása legnagyobb pofonjának felelevenítésével kezdi.
A japán Yoshida a 2019-es világbajnokságon verte ki Szilágyit, Budapesten. Ugyancsak a harminckettő között. Szilágyi akkor 12-7-ig csodálatosan vívott, több összetett – az ő előadásában inkább komponált – akciót mutatott be ebben az egy fél asszóban, mint a mezőny nagyja életében. A közönség kiválóan szórakozott, nézegette az ágat, amin Áron begyűjtheti az utolsó hiányzó aranyát, az egyéni világbajnokit. Vele együtt azonban arra kellett ocsúdniuk, hogy a japán arcpirítóan egyszerű tusokkal egyenlít, fordít, majd be is fejez. Szilágyitól ez egyszer is tökéletesen karakteridegen volt, másodszor, egy olimpián egyszerűen nem lehet, hogy előforduljon.
A reggel fél 8-kor kezdődő második fordulóban Szatmári Hartunggal vagy Decsivel vívhat. A házon belüli asszóknál nincs jósolhatatlanabb, az elmúlt hetekben és hónapokban és években naponta vívtak egymással, ami mindig az esélytelenebbnek kedvez. Mindenesetre Szatmári jelenleg jóval magasabban jegyzett a két magyar közül. A német Hartunggal senki nem szeret vívni, egy világkupán félteni is lehetne Szatmárit attól, hogy elmegy a kedve a darálástól, de ha Pakdaman nagy vágásaitól nem ment el az első fordulóban, a darálástól kevésbé fog. És egy olimpián egyébként se nagyon van ilyen.