Putyin behúzhatja az afrikai gabonaüzletet

Nem telt el két hét sem azóta, hogy Putyin elnök bejelentette Oroszország kilépését a fekete-tengeri gabonakezdeményezésből, megfenyegetett mindenkit, hogy innentől a Fekete-tenger északi fele nem biztonságos terület (vagyis a kereskedelmi hajókra is úgy tekint, mint az ukrán célpontokra), majd napokon keresztül lőtte Odessza és más ukrán kereskedelmi csomópontok kikötőjét.  A Szentpétervárra összehívott, július 27-28-án tartott Oroszország–Afrika csúcstalálkozó időzítése tehát nem volt véletlen. Az esemény legfőbb kérdése az volt, elő tud-e készíteni Putyin egy olyan egyezséget, amellyel gyakorlatilag letarolja az afrikai gabonapiacot, és – Ukrajnát megfosztva az eddigi lehetőségeitől – egyeduralkodóvá válik-e az Afrikába irányuló, zsíros profitot termelő gabonaexport területén. 

Talajlazítás

Putyin elsődleges célja az volt, hogy meggyőze afrikai partnereit aggodalmáról az afrikai ellátással kapcsolatban, majd azonnal megoldást is tálaljon a problémára. Az afrikai államok mindig is szorosabb kapcsolatban álltak Oroszországgal, mint a globális Nyugattal,  ez a kapcsolat pedig a háború óta csak szorosabbá vált. Ha lehet még fokozni, Putyin most a láncot kereste, amellyel a Kremlhez kötheti a Szentpéterváron összegyűlt vezetőket. 

Nem lehet mondani, hogy Putyin nem készítette elő a talajt a mostani vetéshez. Azzal, hogy Ukrajnát elvágta a tengeri kereskedelemtől, még kiszolgáltatottabbá tette az afrikai országokat az orosz gabonakereskedelemnek. Amit természetesen azonnal fel is ajánlott. Ahogyan a csúcstalálkozó előtt fogalmazott: az „úgynevezett gabonaegyezmény”, amelynek eredeti célja a globális élelmezésbiztonság biztosítása, az éhínség veszélyének csökkentése, valamint Afrika, Ázsia és Latin-Amerika legszegényebb országainak segítése volt, nem mássá vált, mint blöffé, amelyet a Nyugat nyilvánosan úgy mutatott be, mint az Afrikáért való aggódás és jótékonykodás megnyilvánulását, „valójában azonban szégyentelenül csak arra használták fel, hogy meggazdagítsák az Ukrajnából gabonát exportáló és továbbértékesítő amerikai és európai nagyvállalatokat”. 

Állítását indokolva elmondta: az alku keretében közel egy év alatt összesen 32,8 millió tonna rakományt exportáltak Ukrajnából, amelynek több mint 70 százaléka a magas és felső-középső jövedelmű országokba, köztük az Európai Unióba ment, míg az olyan országok, mint Etiópia, Szudán és Szomália, valamint Jemen és Afganisztán a teljes mennyiség kevesebb mint 3 százalékát – kevesebb mint egymillió tonnát – kapták. 

Magvető

Putyin tehát arról biztosította az afrikaiakat, hogy Oroszország mind kereskedelmileg, mind segély formájában képes pótolni az ukrán gabonát, különösen úgy, hogy idén is rekordtermésre számítanak.

Hogy ezt demonstrálja, Malinak már a fekete-tengeri megállapodás felmondása előtt leszállított 50 ezer tonna búzát (további 25 ezer tonna úton van), mégpedig nagyon kedvezményes áron: tonnánként mindössze 220 dollárt számított, szemben az európai kereskedelmi árral, amely 292 dollár. Hozzá kell tenni: a Mali–Oroszország kapcsolat a Wagner-csoport jelenléte miatt is igen hangsúlyos. 

Az afrikai országok persze pontosan tudják, hogy a tengeri megállapodás megszűnésével rá vannak kényszerülve az orosz gabonára. Nem mindenki örült ennek, Kenya például nagyon is nehezményezte a dolgok alakulását, mondván, Moszkva lépése a globális élelmiszerárak emelkedését eredményezi majd, amely az aszály sújtotta afrikai országokat érinti majd megint a legérzékenyebben. (Kenya egyébként nagy tételben kapott a közelmúltban műtrágya adományt Moszkvától.) Az elégedetlenkedő hangok azonban még mindig kisebbségben vannak, érthető okokból minden afrikai ország azon van, hogy minél gyorsabban tudjon alkalmazkodni a megváltozott helyzethez és a gabonadiplomácia új jelentéséhez.

A Wagner-csoport Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban van jelen, de Burkina Faso is a listáján van. Eritrea erős politikai szövetségese Oroszországnak, folyamatosan fúrja a Moszkva elleni ENSZ közgyűlési határozatokat. Ami Zimbabwét illeti, még mindig az ellene hozott amerikai szankciókat nyögi, Szomália pedig a legérintettebb ország az ukrán gabonaszállítások leállása kapcsán. Az ígéret tehát alapvetően a hű szövetségesek megjutalmazása volt, mézesmadzagként a többi nemzet felé.

Többen is a kelleténél?

Moszkva a csúcs előtt arra panaszkodott, hogy a Nyugat mindent bevetett annak érdekében, hogy az afrikai vezetők közül minél kevesebben vegyenek részt a találkozón. Az első csúcson 2019-ben negyvenhárom afrikai ország államfője jelent meg, a mostanin a fele, a többiek alacsonyabb rangú tárgyalópartnereket küldtek, néhány ország pedig egyáltalán nem képviseltette magát. Ám az ezekkel megkötött bilaterális megállapodások még mindig sikert és előrelépést jelentenek Moszkva gazdasági és politikai kapcsolataiban Afrika felé. A gabonakereskedelmet tekintve Putyin mindig is azt az álláspontját hangoztatta, hogy éppen Ukrajna és a Nyugat akadályozza meg a globális élelmiszerpiac biztonságos ellátását – ezt a nézetet pedig az egyébként is szűkölködő országok hajlamosak voltak elfogadni. 

Ennek ellenére a csúcs kezdetén az afrikai országok igyekeztek az orosz elnököt rábeszélni, hogy csatlakozzon újra a fekete-tengeri egyezményhez, Putyin nyomatékosította: nem hajlandó a hosszabbításra, és erről nem is kíván vitát nyitni. Ezzel tulajdonképpen el is döntötte a megbeszélés végeredményét: ha csak egy játékos van a pályán, a nézők kénytelenek lesznek rá figyelni.

A mostani találkozó fő üzenete azonban mégsem csupán a gabonahelyzet azonnali megoldása volt, hanem az, hogyan látja a Kreml a háború utáni Oroszország jövőjét. 

A szentpétervári csúcs a próbafolyamat fontos mérföldköve volt. 

A siker persze majd csak a függöny legördülése után lesz valóban mérhető.

Fotó: MTI/AP/Kreml/Pool/Pavel Bednyakov