Az Európai Unió által többször is kikiáltott, közös valután alapuló integráció és kohézió kudarcot vallott– sőt, a folyamat inkább még nagyobb megosztottsághoz vezetett a tagállamok között, véli Elisabeth Krecké közgazdász. A korábbi luxemburgi pénzügyminiszter tanácsadója figyelmeztet, hogy az elhúzódó viták az euróövezeten belül magát az euró túlélését veszélyeztetik.
Nagyjából két évtizeddel ezelőtt az Európai Gazdasági és Monetáris Uniót (EGMU) történelmi vívmánynak kiáltották ki az európai vezetők, amely a béke és a jólét jövőjét ígérte – a közös valuta jelentette az első nagy lépést egy „szorosabb unió” felé sokak szerint, kezdi minapi elemzését Elisabeth Krecké közgazdász.
A korábban két francia egyetemen is tanító professzor kiemeli, hogy ezen elképzelés messze állt a valóságtól, és ez manapság egyértelműen látszik: az eurózóna országai megosztottabbnak tűnnek, mint valaha, és már nem haboznak nyilvánosan felfedni megosztottságukat a világ előtt, írta a közelmúltban.
Krecké szerint elsősorban magában a monetáris unió konstrukciójában érdemes keresni a meghatározó hibákat. A közgazdász Jánnisz Varoufákisz volt görög pénzügyminiszter szavaival él, aki már többször is kijelentette, hogy
az euró architektúrája olyan, hogy kohézió helyett inkább nagyobb gazdasági egyensúlytalanságokhoz vezet.
Hasonlóképpen Joseph Stiglitz a neves Nobel-díjas közgazdász is az elsők között ítélte az euró-projektet a 2016-os „Az euró: Hogyan fenyegeti a közös valuta Európa jövőjét” című könyvében „szinte kudarcra tervezett rendszernek” , írja Krecké.
A közgazdász kiemeli, hogy az azóta eltelt években az eurózóna építését rengeteg kritika érte. Két alappillérét – az egységes monetáris politikát és az összehangolt nemzeti, fiskális politikák összességét – a legjobb esetben is „túl minimalistának” minősítették.
Krecké kiemeli, hogy az eurózóna talán egyik legnagyobb kudarca az lehet, hogy keretrendszere gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a kockázatmegosztás és a közös válságkezelés kérdéseit, ugyanakkor megfosztotta a tagállamokat a gazdaságpolitikai mozgásterüktől.
Ezért is véli úgy a luxemburgi közgazdász, hogy például
Mindebből pedig egy elkerülhetetlen következmény adódik: van, akinek a közös valuta kedvez és van, akinek nem. Az eurózóna esetében ez a megosztottság a fejlettebb észak-, illetve nyugat-európai – az úgynevezett „magországok” – és a dél-európai – az úgynevezett „periféria” – államok tekintetében nyilvánult meg.
Ahogyan arra a gazdaságpolitikában híres „kapitalizmus válfajai” (Varieties of Capitalism) elméletkörből is következik, az euró bevezetésével a déli államok lemondtak saját monetáris politikájukról, eközben a szabadpiaci előnyöket kihasználó „magországok” az „eltűnt”, a kereskedelmet illető „tranzakciós költségeket” kihasználva exportjukat még versenyképesebbé tették a kontinens déli része felé.
Peter A. Hall – az elmélet egyik alapítója – szerint a magországoknak kedvező szabadpiaci integráció és az euró bevezetésének kombinációja okolható nagyrészt a 2008-as gazdasági válság kialakulásáért Európában – egy olyan vélemény, amely a „Nagy Recesszió” folyamán is elég népszerűvé vált.
Krecké rámutat, hogy ennek következtében az EU-ban egy „mag-periféria” retorika alakult ki. Ez pedig sokak számára úgy tűnt, hogy ugyanazokat a negatív konnotációkat közvetíti, amelyek általában olyan sztereotip megkülönböztetésekhez kapcsolódnak, mint a „gazdagok és szegények”, „fejlett és alulfejlett”, „megfontolt és pazarló” vagy „szorgalmas és lusta” – mutat rá elemzésében.
Az elhúzódó válság mellett pedig annak kezelése sem segített a harmonikus kohézión, emlékeztet Krecké: egyrészt 2010 és 2015 között az EU kormányfői 54 alkalommal találkoztak, mielőtt megállapodtak a hírhedt megszorító „megmentő-csomagokon” Dél-Európa részére – ilyen mértékű kormányközi konzultációra és koordinációra még sosem volt példa Európában, hangsúlyozza a közgazdász.
Másrészt a tárgyalásokat sem lehetne sikeresnek ítélni, ugyanis végül mély szakadékot hoztak létre az eurózóna déli és északi tagállamai között: délen a válság felélesztette az európai hatóságokkal szembeni általános bizalmatlanságot, ahogyan egy mélységes németellenes képet is kiváltott. Berlint egyre inkább az eurozónán belüli domináns hatalomnak tekintették, hiszen nagy mértékben támogatta azon „megmentő-csomagokat”, amelyek megszorításaikkal évekig tartó nehézségeknek tették ki a déli államok lakosait, mutat rá Krecké.
A monetáris unión belüli harc pedig tovább folytatódott a koronavírus világjárvány által kialakult válság idején is, amikor Hollandia élesen ellenezte azon gondolatot, hogy az EU az úgynevezett „koronakötvényeket” (vagyis egy közös EU-s adósság) állítson elő.
Az akkori holland pénzügyminiszter – Wopke Hoekstra – azt követelte Brüsszeltől, hogy vizsgálja ki, miért hiányzik bizonyos tagállamoknak tartósan a pénzügyi mozgástere, amely lehetővé tenné számukra a válság hatékony kezelését – ez egy olyan kérelem volt, amelyet Antonio Costa portugál miniszterelnök „visszataszítónak” minősített.
Továbbá, a jelenlegi válságos környezetben sem látszott meg a hírhedt „európai szolidaritás”: a gazdasági és energetikai vészhelyzetre reagálva a Scholz-kormány úgy döntött, hogy Németország kivásárolja magát a válságból egy 200 milliárdos rezsicsökkentésre szolgáló hitel keretében, amely hallatán nagy – általunk is többször megírt – botrány tört ki Európában: Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Magyarország egyaránt elítélte a német „segélycsomagot”.
Krecké kiemeli, hogy a két tábor közötti harcot az Európai Központi Bank (EKB) többször is próbálta ellensúlyozni, ráadásul olyan módszerekkel, amelyek az egyezmények szerint nem megengedhetőek: például az utóbbi időben
Az akadémikus szerint ezáltal egy olyan gazdaságpolitikai rend kezd kirajzolódni az öreg kontinensen, amely átformálhatja az eurózóna jövőjét.
Pontosabban egy kétsebességes monetáris politika korszakának elején járhatunk Európában, amely keretében a költségvetési ellenőrzés szigorodik északon – ahol az adósságszintek stabilak – míg lazul délen, ahol nem.
Krecké következtetését a friss, úgynevezett Stabilitási és Növekedési Paktum (Growth and Stability Pact) módosítása is alátámasztja, amelynek keretében a dél-európai tagállamok nagyobb mozgásteret kapnak költségvetésük és adósságuk kiigazítására. Ahogyan azt írtuk, e változtatás egyértelműen nem tetszett az északi, szoros monetáris politikát támogató tagállamoknak.
Krecké úgy véli, hogy egy újabb vita kialakulása a már megosztott eurózóna sebeit még mélyebbre hasíthatja, és attól függetlenül, hogy maga a monetáris unió fiskális önfegyelem alapelvei felelősek az észak és dél közötti törésvonalért, vagy csak ezen elveknek az eróziója súlyosbította a problémát, mindkét esetben az euró jövője foroghat kockán – zárja írását a luxemburgi közgazdász.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A South China Morning Post szerzője arról ír, Trump külpolitikáját nem az ideológiai ellentét vezérli, hanem az erő és tekintély iránti tisztelet.
Az Európai Parlament előtti téren csaptak össze a tiltakozó gazdák és a rendőrök csütörtökön délelőtt Brüsszelben. Vízágyúkat és könnygázt is bevetettek az egyenruhások. A Mandiner helyszínen lévő újságíróit is lefújták könnygázzal a rendőrök.
Az NGO-k továbbra is aggályosnak tartják a javaslatot – írja a Les Echos.
Világfelfogások, sőt a háború és a béke pártja között kell majd döntenünk. Látjuk a körülöttünk zajló eseményeket, halljuk a nyugati vezetők, köztük a NATO-főtitkár riasztó mondatait, amelyek apáink, nagyapáink háborús emlékeit idézik. Ebben a helyzetben a polgári oldalnak, a nemzeti kormánynak óriási a felelőssége.
A tiszás adócsomag és a 2010 előtti globalista törekvések.
Gyermekeinket és unokáinkat most 400 milliárd forintnyi tehertől sikerült megszabadítani. Ennyi lett volna a hadikölcsön Magyarországra eső része – hangsúlyozta a miniszterelnök.
A Hertha drukkerei remélik, méltó búcsúztatásban részesítik majd a magyar szakembert.
