Mi vár ránk a szétesett globalizáció után?

Az amerikai gazdaságpolitikában részben kényszerű, részben akaratlagos váltás zajlik, elsősorban azért, mert Kína gazdasági partnerből geopolitikai versenytárs lett, másodsorban azért, mert az orosz–ukrán háború polarizálja a világot, gyengítve Washington globális befolyását. Ez ellen az Egyesült Államok elsősorban saját táborának megerősítésével, a termelési láncok közelebbre hozásával és a helyi gazdaságok szerepének erősítésével akar védekezni. A korábbi globalizáció már nem térhet vissza, helyette megerősödhet a kereskedelem és az ellátási láncok lokalizációja, végül kettéválik a most még többnyire egységes globális pénzügyi rendszer is.

Rana Foroohar (1970-) amerikai újságírónő igen figyelemre méltó karriert futott be az amerikai közgazdasági újságírásban. Tizennégy évet töltött a Newsweeknél, mint közgazdasági és külügyi szerkesztő, azután hat évet a Time magazinnál, mint segédszerkesztő, majd a Financial Times rovatvezetője és segédszerkesztője lett. 2022-ben publikálta a „Hazatérés: A jóléthez vezető út egy posztglobális világban” című könyvét, amelyből írt most egy esszét az amerikai külpolitika egyik meghatározó lapja, a Foreign Affairs számára. 

Rana Foroohar az amerikai közírók azon csoportjához tartozik, akik Paul Krugmanhoz, Joseph Stiglitzhez, Michael Hudsonhoz (és másokhoz) hasonlóan mindig is kritizálták azt a neoliberális gazdaságpolitikát, amely végül jelentős társadalmi polarizációhoz és a nemzetközi változásoknak túlságosan kitett amerikai gazdasághoz vezetett. 

elsősorban amiatt, mert Kína kisegítő partnerből geopolitikai versenytárs lett. Másodsorban pedig az orosz-ukrán háború hatása miatt, ami polarizálja a világot, és bizonyos szférákban gyengítheti az Egyesült Államok befolyását. E trendek ellen az Egyesült Államok elsősorban saját táborának megerősítésével és a termelési láncok biztonságos közelségbe hozásával, továbbá a helyi gazdaságok szerepének megerősítésével kíván védekezni.

Láthatatlan kéz

Maga Rana Foroohar erről a következőképpen ír: „Az elmúlt 40 év nagy részében az amerikai döntéshozók úgy viselkedtek, mintha a Föld lapos lenne. A neoliberális gazdasági gondolkodás uralkodó irányzatától áthatva azt feltételezték, hogy a tőke, az áruk és az emberek oda mennek, ahol mindenki számára a leghatékonyabbak.”

Mint fogalmazott, ha a vállalatok a munkahelyeket a tengerentúlra vitték, oda, ahol az a legolcsóbb volt, akkor úgy vélték: a hazai munkahelyek csökkenését ellensúlyozni fogják a fogyasztói előnyök. Ha pedig a kormányok csökkentik a kereskedelmi akadályokat és deregulálják a tőkepiacokat, a pénz oda áramlik, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Az amerikai kormányok – mindkét párt részéről, egészen a közelmúltig – ezeken a feltételezéseken alapuló politikát folytatták. Ennek következménye volt a globális pénzügyek deregulálása, olyan kereskedelmi megállapodások megkötése, mint például az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, Kína befogadása a Kereskedelmi Világszervezetbe. Továbbá az amerikai vállalatoknak nemcsak megengedték, hanem ösztönözték is őket arra, hogy termelésük nagy részét a tengerentúlra helyezzék át” – fogalmazott a szerző.

A szabadpiaci globalizmust nagyrészt azok a nagyhatalmú multinacionális vállalatok erőltették – folytatja a gondolatot Rana Foroohar –, amelyek az előnyeit a legjobban ki tudták használni. Természetesen ezek a vállalatok mindkét nagy amerikai párt politikusainak egyformán adományoztak, részben éppen azért, hogy azok a neoliberalizmus előnyeit „észrevegyék”. 

Egyenlőtlenségek

Mint az újságírónő esszéjében magyarázza, bizonyos mérések szerint e politikák eredményei rendkívül előnyösek voltak: különösen az amerikai fogyasztók élvezték az olcsó külföldi gyártás gyümölcseit, miközben emberek milliárdjai kerültek ki a szegénységből, különösen a fejlődő országokban. 

„A neoliberális politikák azonban hatalmas egyenlőtlenségeket teremtettek országokon belül, és néha destabilizáló tőkeáramlásokhoz vezettek az országok között. Ennek megfelelően a pénzügyi válságok száma az 1980-as évek óta jelentősen megnőtt. Az 1990-es évek nagy részében ezeket a tektonikus elmozdulásokat az Egyesült Államokban részben elfedték a csökkenő árak, a megnövekedett fogyasztói adósság és az alacsony kamatlábak. Az ezredforduló előestéjére azonban a neoliberalizmus által okozott regionális egyenlőtlenségeket már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Miközben az USA tengerparti városai virágoztak, a középnyugati, északkeleti és déli területek számos részén katasztrofális munkahelyvesztés következett be” —részletezi az írásban.

Rana Foroohar szerint a világjárvány és az ukrajnai háború is természetesen véget fog érni egyszer, de

Az ötletek, az adatok bizonyos mértékig áramlani fognak a határok között, ahogy más áruk és szolgáltatások is, de sokkal biztonságosabb ellátási láncokon keresztül. 

Ezt a gondolatmenetet már a jelenlegi trendek is igazolják. Egy 2021-es felmérés szerint 

és lépéseket tettek arra vonatkozóan, hogy biztosítsák, a létfontosságú szállítások tekintetében ne egyetlen országtól függjenek.

A kormányok ráadásul számos ilyen változtatást maguk is ösztönöznek, erre példa a Biden-kormány iparpolitikai törvényjavaslata, amely 280 milliárd dollárt (közel 111 ezer milliárd forintot, az idei magyar költségvetési bevételek közel négyszeresét) fekteti be támogatásként az amerikai chipgyártásba. Mégpedig azért, hogy ne függjenek Kínától.

Rana Foroohar úgy látja: ahogyan a globális kereskedelem és az ellátási láncok regionalizálódnak és lokalizálódnak, úgy a globális pénzügyek is ezt fogják tenni. Oroszország ukrajnai inváziójának tartós következményei lesznek a valuta- és tőkepiacokra nézve. Az egyik következmény az lesz, hogy felgyorsul a pénzügyi rendszer két rendszerre való felosztása, az egyik az amerikai dollárra, a másik a jüanra épül. Kína és az Egyesült Államok egyre inkább versenyezni fog egymással, e téren erős fegyverként használva a pénzügyeket, a valutát, a tőkeáramlást és a kereskedelmet.

Gazdaságpolitikai fordulat

E változások és a hozzájuk kapcsolódó gazdaságfilozófia ma kifejezik az Egyesült Államok érdekeit, a gondolatok azonban nem teljesen újak. John Maynard Keynes, a múlt század nagy gazdasági válsága után már 1933-ban a következőket írta a nemzeti önellátás fontosságáról: „Lehet, hogy a pénzügyi számítások előnyösnek mutatják, hogy megtakarításaimat a világ azon tájain fektessem be, ahol a legmagasabb a tőkemegtérülés vagy a kamat.

De egyre több tapasztalat utal arra, hogy a tulajdonos és a működési terület közötti távolság rosszat tesz az emberek közötti kapcsolatoknak. Valószínű vagy inkább bizonyos, hogy hosszú távon ez feszültségekhez és ellenségeskedéshez vezet, ami érvényteleníti a pénzügyi számításokat. Ennek következtében azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között.” (National Self-Sufficiency, The Yale Review June 1933)

Csak hasonló fejlettség esetén jó a szabadkereskedelem

Idézni lehetne a német közgazdászt, Friedrich Listet is, aki a Politikai gazdaságtan nemzeti rendszere című 1841-ben kiadott művében megkérdőjelezi az akkortájt uralkodó szabadkereskedelmi elveket, és rámutat, hogy „a szabadverseny csak akkor jár mind a kettőre (mindkét országra – a szerk.) kedvező eredménnyel, ha mind a kettő az ipari fejlődésnek körülbelül ugyanazon a fokán áll”. 

Kossuth, aki List hatásra szervezte meg itthon a Védegyletet, egy beszédében azt mondta: „fejletlenebb nemzetnek is ótalomra van az erősb ellen szüksége, különben közöttük az úgynevezett kereskedési szabadság olly forma lesz, minő van a boros hordó s a pincér között, aki azt szabadon csapra üti.” Erre tipikus példa az Európai Unió neoliberális gazdasági rendszere, ahol a gyengébb dél-európai országok gazdaságát, elsősorban Görögországét, ütötték csapra – sok évtizedre elnyúló eladósodást és gazdasági visszaesést okozva.

Magyarország felzárkózási kísérletei

Magyarország az 1867-es kiegyezés óta több alkalommal kísérelte meg, hogy felzárkózzon az iparilag fejlett országok közé, mely törekvését a történelem rendre félbeszakította. A felzárkózást az utóbbi évtizedekben leginkább az 1968-as mechanizmus-reform (Fock Jenő kormányának új gazdasági mechanizmusa – a szerk.) óta uralkodóvá vált neoliberális gondolkodás akadályozza azzal, hogy mindenfajta iparpolitikát elutasít, mert az elmélet szerint az optimális gazdasági szerkezetet a piacnak kell kialakítania. Ez a nézet túlélte a rendszerváltást, és az ország külföld felé történő megismétlődő eladósodásaihoz és az azokat követő kényszerű visszaesésekhez vezetett.

Az amerikai gazdaságpolitikai fordulat, elsősorban Amerika gazdasági és geopolitikai érdekeit fogja védeni, és semmiképpen sem várható, hogy a klímapolitikával és az orosz szankciókkal saját gazdaságát leromboló Európa bármit is tanul belőle. Ez a két politikai rendszer eltéréséből következik. Míg az amerikai kormányok négyévente felelnek gazdaságpolitikájukért,

Rana Foroohar Foreign Affairsben megjelent esszéje azt is jelzi, hogy a világ a rövid ideig tartó enyhülés után ismét a hidegháború korszakába lépett, csak a táborok némiképp átrendeződtek. Bár a szerző nem tér ki hazánkra vagy a térségre, de írásából kikövetkeztethető, hogy ebben az új átrendeződésben Kelet-Közép Európa és benne Magyarország a korábbi struktúra nyugati határáról átkerült az új struktúra keleti perifériájára. Kérdés, hogy az elmélet és a geopolitikai helyzetkép változásából mi a tanulság számunkra?

(Fotó: Pixabay)