A Nyugat számos nagy múzeumában találkozhatunk “műértő környezetvédőkkel”. Ők azok, akik előbb levessel leöntik a neves festményeket, majd a falhoz ragasztják magukat. Sajátos műélvezet. A radikális környezetvédők ezekkel a módszerekkel próbálják felhívni a figyelmet ügyükre. Ez be is jön nekik. Szakértők azonban arra figyelmeztetnek, hogy az ultrabalosoktól nem áll távol az emberellenes merénylet sem.
Pósa Tibor írása a Makronómon.
London, Párizs, New York világhírű múzeumaiból szinte már heti rendszerességgel jönnek hírek a környezetvédők vandál cselekedeteiről.
Volt már olyan, hogy a teremőrök sikeresen megakadályoztak egy akciót, de ez kivételnek számít. Hogyan zajlik le egy ilyen bűncselekmény? A múzeum két látogatója megkeresi az egyik legnagyobb látványosságot, ledobják magukról a felsőt, és fehér trikójukon nagy fekete betűkkel hirdetik, hogy valami ellen tiltakoznak. Ez lehet tervezett atomerőmű, olajkút vagy -vezeték, mezőgazdasági létesítmény, bármi, ami szerintük árt a környezetnek.
Cselekedetük közben emelt hangon figyelmeztetik a közönséget, hogy “Nem kell ide szépség. A világ pusztulásra van ítélve.” A becsempészett konzervleves ezt követően kerül fel a festményre, löttyintés formájában. Eddig a radikálisok ügyeltek rá, hogy olyan műremekeket “öntözzenek meg”, amelyeket üveg véd, épp az ilyen rongálóktól. Ha egy Van Gogh, Gauguin vagy Picasso – a közelmúltban mindhárom művész alkotását támadás érte – festményben keletkezne kár, a környezetvédők a helyreállítás költségeinek megtérítése után nem biztos, hogy mosolyognának.
Ezt követően jön a ragasztás kényes művelete. Gyorsan elő kell kapni a ragasztót, bedörzsölni vele a tenyeret, és a falhoz szorítani, hogy jó ideig tartson. Utána már meg lehet tartani a bámuló közönségnek a céljainkról szóló kiselőadást. Felvételek készülnek, amelyeket a tévéhíradókban a széles közönség elé tárnak.
Így néz ki egy jól átgondolt, pazarul végrehajtott figyelemfelhívó akció. Mert ez nem a pillanat szüleménye. Ki kell választani a múzeumot, ott az alkotást, amely mégis nevesebb, mint egy amatőr által készített mázolmány, bekészíteni a levest és a ragasztót, és olyan végrehajtókat, “ökoharcosokat” választani, akik, ha bonyodalom adódik, készek a rögtönzésre.
Nyilván jó előre tanulmányozták a büntető törvénykönyvet, az adott országokban az ilyen cselekedetet enyhén ítélik meg, a szabálysértés pénzbüntetéssel megúszható.
Viszont a média által közvetített ereje brutális. Fiatalok tiltakoznak a Föld jövőjéért, hát nem rokonszenves? Az ilyen akciókkal mennyivel eredményesebben tudják elszórni a magot a nép között: “Az egész világ korrupt, beleértve ebbe az összes politikai vezetőt, a rendszer talpnyalói, kiszolgálói mind. Ne tévessze meg önöket, hogy a környezetvédelem a szívügyük, csak mi vagyunk az igazi zöldek. Tesznek a környezetre, a jövő nemzedékére, nem tartják be saját vállalásaikat sem. Még egy utolsó sikításra van esély, hátha felébrednek. Nincs itt helye a művészetnek, szépségnek, amikor haláltusát vívunk. Ha erre sem reagálnak, akkor pedig jöjjön a borzalmas vég” - nagyjából ez a radikális környezetvédők álláspontja.
A környezetvédők közt mindig is volt egy radikális szárny, amely nem hallgatott semmilyen jó tanácsra, keresték a fizikai összetűzést a hatalom “kutyáival”, legalábbis, akit annak hisznek, a rendőrökkel, csendőrökkel. Az 1970-es évek anarchistáinak “gyermekei” ők - állapította meg róluk a Le Figaro francia napilapnak nyilatkozva Christophe Bourseiller, aki könyvet is írt a szélsőséges radikálisokról.
A mű az Az ultrabal új története címmel jelent meg, e mozgalom felépítéséről, működéséről, ideológiájáról szól. A szerző maga is tagja volt ilyen csoportoknak, de fiatalsága múltával egyre inkább kritikával kezdte követni a társait.
Ebbe beletartoznak a Fekete Blokk-tagok, akik rácsatlakoznak a különböző tüntetésekre, és azok örvén törnek-zúznak. Ők pár százan igen jól képzettek, készülnek minden megmozdulásra, hogy annak anarchista színezetet adjanak.
Ha valami olyan jelentős esemény várható, amelyen nagy valószínűséggel balhéra lehet számítani, akkor kiadják a jelszót a nemzetközi közösség radikális részének, hogy jöjjenek ide, és nyújtsanak segítséget társaiknak.
Bourseiller szerint
Az Egyesült Államokban, ahol az Antifa a legismertebb ultrabalos csoport, sem rendelkeznek több aktivistával. A német és brit “blokkosok” száma a francia csoportosuláséval megegyezhet, a többi európai országban lényegesen kevesebben vannak.
Fontos, hogy az ultrabaloldal nem keverendő össze a szélső-ballal - hangsúlyozta a szerző. A szélsőbal egy olyan politikai irányzat, amely a társadalmat radikálisan akarja megváltoztatni, még az erőszaktól sem riad vissza, ilyenek a trockisták és a maoisták.
A szerző szerint a szélsőbal és az ultrabal valójában egymás ellenségei. Különböző korokban más-más jelzők kerültek előtérbe az ultrabalt minősítve, voltak baloldali kommunisták, szituacionisták, marxista libertáriusok vagy autonómok. Egy a célja ezeknek a mozgalmaknak: a kapitalizmus lerombolása, szétzúzása, amely megnyitja az utat a valódi kommunizmus felépítése előtt.
A radikális környezetvédelem volt az az ügy, ahol a jelenlegi új nemzedék találkozott az ultraballal. Ilyen a ZAD vagy a zadisták mozgalma, amely a “zone á défendre”, “védelmi terület”-ből készült betűszóból kapta elnevezését. Ők voltak azok, akik 2012-ben elfoglalták a Notre-Dames-des-Landes mellett tervezett repülőgép-leszállópálya helyét, hogy ezzel is akadályozzák a környezetkárosító építést.
Eddig tűrte a szocialista Francois Hollande elnöksége idején a zadistákat. Az új társadalom felépítésére hat évük volt: maguk készítették lakhelyeiket, pékség működött a táborban. Mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak, méhészetük is volt, sajtot készítettek, kézműves brigádot hoztak létre. Termékeiket eladták, és amit nem tudtak előállítani, azt megvásárolták a helyi gazdáktól. A ZAD újságot is kiadott, amelyet minden délután postások kézbesítettek.
Egy másik ZAD tavaly novemberben kezdődött, de csak néhány hónapot élt meg, a hatalom most nem nézte tétlenül, hogy megint felépüljön egy effajta társadalmi kihívás. Deux-Sevres térségében, Sainte-Soline környékén épült volna egy hatalmas víztározó, amelynek helyét tiltakozásul megszállták a zadisták. Az odaérkező gépek közlekedését “civil engedetlenségi mozgalommal” meggátolták. Máshol is végrehajtottak szolidaritási akciókat, a bitumenhez ragasztva magukat megbénították az egyik autópályát, a Roland-Garroson tenisz-mérkőzést blokkoltak. Franciaország nagyvárosaiból érkeztek a zadisták, de külföldieket is megtalálhattunk soraikban, az összlétszámot két-háromezer főre becsülték.
Felszámolásuk itt sem ment kesztyűs kézzel, hiszen a zadisták között volt legalább háromszáz blackblokkos is, ők készültek erre. Szabályszerű ütközetek zajlottak le, a rendőrök közül 61-en megsebesültek. Éric Delbecque szintén az ultrabalról írt könyvet, amelynek címe: Kormányozhatatlan – Az utópista szélsőbaltól az erőszakos ultrabalig, merülés Franciaország ismeretlen közegébe.
A jelenséget, amellyel a belbiztonsági szakértő könyvében foglalkozott, középtávon rendkívül veszélyesnek ítéli meg.
Delbecque még azt sem zárja ki, hogy ismert politikust vagy gazdasági személyiséget halálos merénylet ér. Valamely elfuserált cselekedetüket követően kialakult váratlan helyzetben még ez is benne van a pakliban.
különösen nem, ha az irántuk táplált érdeklődés lanyhul - figyelmeztett a szakértő.
Elmondása szerint a kemény magról a biztonsági szerveknek vannak értesüléseik, ha kell, akár meg is figyelik őket. Azonban az kétséges, hogy erőszakos környezetvédelmi akcióikat minden esetben el is tudják hárítani, mint azt az elmúlt hetekben elkövetett cselekmények igazolják. A kultúra után jönnek a sportesemények. Sőt, már itt is vannak.
A Roland-Garros megzavarása és nyáron a golfpályák ellen elkövetett akciók ezt vetítik előre. A Radikalizálódott Vaddisznók csoportja az ősszel feldúlt egy Párizs melletti golfklubot: feltépték a gyepet, megrongálták az öntözőberendezést, megsemmisítették a világítást.
És persze mindenhol jelszavakat hagytak: Gazdag = Tolvaj, Burzsoá = Élősködő, Halál a tőkére!, Reszkess, burzsoá, mert elér az öröm tüze!
Az elkövetkező időben több ilyen akció elkövetésére van esély. Van még múzeum Nyugat-Európában, ahol nem jártak. Különböző sportágak rendezvényeire is “kilátogathatnak” az ultrabalos környezetvédők. Különösen a párizsi olimpia előtt, hiszen arra kivételes érdeklődés irányul. A legnagyobb esélye erre a lovaspólónak van, de a síközpontokat is felkereshetik. Ma már a síelés nem is a felső tízezer sportja. A hóágyúk viszont károsítják a környezetet.
(Fotó: 123RF)
Úgy tűnik, ismét új erőre kap a magyar-lengyel barátság. Mit hozhat magával Orbán Viktor és Karol Nawrocki találkozója? Milyen sors vár a V4-ekre? Többek között erről kérdeztük Rosonczy-Kovács Mihály Lengyelország- és Olaszország-szakértőt.
A hívő ember számára a szentség a Teremtő megnyilvánulása, a teremtő istenség jelenlétének a megérzése, átélése. Ehhez elegendő lehet egy darab kő a jeruzsálemi Golgotáról, egy durván összetákolt fakereszt.
Tanács Zoltán fél éve hagyta ott a céget, ahol huszonöt évig dolgozott.
Rég kaptunk ilyen dicséretet.
Arról meg majd az ÖT-ön kell lassan írni valamit, hogy miként sikerül a szakértőiségre hivatkozva tényeket és elveket is állandóan kettényesni.
A Kaliber főszerkesztője nem tartja kizártnak, azt, hogy Ruszin-Szendi még a honvédség felsővezetőjeként kapott engedélyt önvédelmi célú rövid lőfegyver tartására, ami öt évig érvényes.
A döntésre a piac azonnal reagálni fog.
A politikai inga ismét fordulni látszik: a csalódottság, a változás iránti igény és a magas részvétel mind azt jelzik, hogy a választás új korszakot nyithat Csehországban.
