Jeremy Bailenson, aki alapító igazgatója az emberek virtuális viselkedésével foglalkozó laboratóriumnak a Stanfordon, lefektetett néhány elméleti alapot. 4 okot feltételez amögött, hogy a Zoomon keresztüli kapcsolattartás miért is ennyire kimerítő. Úgy véli egyfelől stresszfaktorként élhetjük meg a folyamatos vizslató tekinteteket, megnövekedett a kognitív terhelésünk is a videójelek értelmezésével, továbbá a mozgásképtelenség is rosszul érinti a résztvevőket. Negyedik problémaként pedig a ,,tükör szorongást” definiálta. Ez alatt azt kell érteni, hogy a videokonferencia-hívások közben folyamatosan látjuk magunkat is, a többiek képe mellett, és ez az önközpontú figyelem növekedéséhez vezethet.
Bailenson ezt a jelenséget ahhoz hasonlítja, mintha a 8 órás munkaidő alatt valaki egyfolytában követne minket egy tükörrel, és gondoskodna arról, hogy mindig viszont lássuk önmagunkat. Ebbe még belegondolni is rendkívül fárasztó a Zoomon pedig gyakorlatilag ez történik.
A kutatás során használt skála nyílt kérdései ennek a 4 tényezőnek a mérésére irányultak. A ,,tükör szorongással” kapcsolatos kérdésekre jóval nagyobb arányban válaszoltak a nők, mint a férfiak, ebből arra következtethetünk, hogy az esetükben ez a tényező nagymértékben hozzájárul a kimerültséghez.
Érdekes módon az adatokból az is kiderült, hogy a nők ritkábban tartottak szünetet az értekezletek között, mint a férfiak, és a találkozóik általában hosszabbak voltak annak ellenére, hogy mind a férfiak, mind a nők naponta átlagosan ugyanannyi értekezleten vettek részt.
Azt gondolnánk ez a fajta szorongás könnyen leküzdhető lenne az önarcképet mutató ablakok bezárásával, a valóságban számos más tényező is állhat a nők nagyobb mértékű fásultsága mögött. A tanulmányból az is kiderül, hogy a Covid-19 járvány aránytalanul hat ki a két nemre, hiszen a nők esetében megnövekedett a gyermekek körüli teendők száma is, illetve sok esetben gazdaságilag is nehezebb helyzetbe kerültek, mint a férfiak.