Az egyedüllét mindenkor emberhez méltóbb, mint egy elnyomó viszony – Tisza Kata a Makronómnak

A családod nagy múltra tekint vissza, a magyar történelemben meghatározó nemesi család tagja vagy, Tisza Kálmán ükunokája. Mire vagy a legbüszkébb üknagyapád örökségéből, mely nézeteit vallod te magad is?

Úgy viszem tovább a nevet, hogy a saját nézeteimmel vagyok azonos, ez a név nekem sokkal inkább jelent belső tartalmat, mint külső formalitást.

és e tekintetben hű vagyok a jelmondathoz. Közel két évtizede emelek szót a különböző egyenlőtlenségek ellen és az emberi méltóság védelmében: nekem ez a személyes küzdelmem, ami tartalmat ad a névnek.

A Kékre szeretni című könyv érzelmi kavalkádja olyan mélyrehatóan és pontosan tárja elénk az abuzív kapcsolatok mechanizmusát, hogy az olvasónak az az érzése támad, hogy ezeket az író mind átélte. A magánéleted jelenik meg előttünk a könyv lapjain mint a feldolgozás része, vagy kizárólag a praxisodban tapasztaltakból merítettél ötletet?

A magánéletemnél mindenképpen túlmutatnak az írásaim, már csak azért is, mert elég sokféle problémát és élethelyzetet, ráadásul eltérő perspektívákat veszek fel és mutatok be szimultán: áldozatét, bántalmazóét, segítőét egyaránt, ugyanakkor nagyon álságosnak találnám azt a hárítást, miszerint teljes kívülálló volnék. 

Természetesen a praxisom tapasztalataiból is dolgozom, anonim, felismerhetetlen módon és hozzájárulással, valamint hosszú évek pszichológiai kutatómunkája is ott áll a háttérben, mint nyersanyag, és a kezemben van a kellő fikcionálás etikai alapvetése és alkotói szabadsága is.

Sokan nem tudják elképzelni milyen egy bántalmazó kapcsolat, így bennerekedt szeretteinek, barátainak sem tud segíteni. Kivülállóként milyen árulkodó jelekre figyelhetünk fel?

A tökéletesnek tűnő látszatra figyelhetünk fel, amelyen belül nem lehet beszélni problémákról, fájdalmakról, küzdelmekről.

Az áldozat élete leginkább az otthonra szűkül, baráti kapcsolataitól izolálódik, partnerétől erős függőségben él, alacsony önbecsüléssel rendelkezik, gyakran kér elnézést, engedélyt, vagy hibáztatja önmagát, nem mer véleményt formálni, döntései nincsenek vagy a másik függvényei. Ezek érzelmi bántalmazásra utaló jelek, a fizikait nem kell említenem, de azt igen, hogy a fedősztorik abszurdnak tűnnek.

„A sebzett én az elutasításra és a bántásra gerjed, mert ott bizonyítani akar, gyógyulást várva, és ennek hajszáját, magát a vibráló nyugtalanságot eroticizálja” – Olvasható a könyvedben. Hogyan ne keverjük össze a megfelelési kényszert a szerelemmel, majd hogyan oldjuk fel szakításkor önmagunkban azt az illúziót, hogy bár nem volt viszonzott szerelem, mégis ez volt életünk legjobb kapcsolata, és mindenáron vissza akarjuk kapni?

Mivel a traumás kötődés igen komplex probléma és a feloldása is sokrétű folyamat, ezért nagyon szeretném elkerülni a magazinpszichologizálást, miszerint pár mondatban a mélyére lehetne hatolni, mert nem lehet, csak közhelyeket ismételgetni, aminek viszont nem vagyok a híve.

aminek van egy igen erős fogvatartó ereje, és ezen helyzetekben teljesen hatástalan mindenféle direkt utasítás, amit egyébként a hozzá nem értő környezet ilyenkor szorgalmaz. Ez egy önismereti munkát igénylő feladat, amely során az egyén egy biztonságos térben és bizalmi viszonyban felismeri a sémáit, a saját működését, az őt fogva tartó kapcsolat természetrajzát, a korábbi szülői mintázatot, a társadalmi berendezkedést, és mindezek erejével, tehát a megértéssel és az ebből is fakadó érzelmi felszabadulással képes lesz cselekvéssé konvertálni a belső folyamatban termelődő energiát.

A hirtelen feltörő erős érzelmek a kapcsolat kezdetén jelenthetik az épülő kapcsolat pozitív alappillérét, de vészharangként is előrejelezhetnek egy alá-fölérendelt viszonyt. Mik azok a jelek amik ennek a megkülönböztetéséhez szükségesek?

A szenvedélyes szerelem bemeneti szakasza hasonlíthat a szakirodalomban „love bombing”-ként emlegetett lehengerlésre, az egyik legfontosabb különbség a kettő közt, hogy valós érzelmek esetén ez a kezdeti felfokozott szakasz organikusan minősül át egy nyugodtabb, biztonságos, kiszámítható kötődési rendszerbe a megismerési folyamattal, míg a valós kötődést nélkülöző birtoklási viszonyokban ez a megszerzést követően szinte azonnal elvágódik, és

Ennek különféle módozatai ismeretesek a passzívtól az aktív bántalmazásformákig, csak addigra már a kötődő fél részéről kialakulhatott az az elköteleződés, amivel benne tartja magát a viszonyban, és

vagy bűntudatosan keresni önmagában a hibát, aminek jóvátételével visszakaphatja azt a partnert, aki a kapcsolat elején  olyan intenzíven szolgáltatta a mézes heteket. Figyelnünk kell arra mit súg az intuíciónk: valósnak érezzük-e a vallomást, megalapozottnak tűnnek-e az érzések, van-e mögöttük megismerés, minek szólnak a bókok: külsőségeknek vagy az identitásunknak. 

Lehetetlen mindig mindent megfigyelni, mert az a megéléstől távolít el, tehát bizonyos kockázatot is kell vállalnunk ahhoz, hogy közel engedjünk magunkhoz valakit, ami nem baj, de meg kell őriznünk a józanságunkat mindenképpen. Ez akkor működik, ha nem helyezünk minden fókuszt a másik félre, aki akár manipulatív és félrevezető is lehet, hanem önmagunkra helyezzük a megfigyelést: mit érzünk a helyzetben? Ezzel a fókuszváltással sokkal hamarabb megérezhetjük jó-e nekünk egy adott helyzet, és honnan nem jó, mert

amit a másiknak való megfelelés és a vélt idill fenntartása érdekében megteszünk, de valójában keserűséget termel, amit elfojtunk a veszteségérzet vagy a vita vagy a büntetés elkerüléséért.

Mit üzensz azoknak az embereknek, akik rendszerint bántalmazó társ mellett találják magukat, pedig az áldozatszerep már rutin számukra, és egyre gyorsabban felismerik a bántalmazó légkört? 

Az én nézetem inkább az, hogy leggyakrabban kevert karakterek vannak, akik nem csak ilyenek vagy csak olyanok, hanem közepesek, és képesek bántalmazó vagy áldozati viselkedésformákra adott kontextustól függően. Ez azt jelenti tehát, hogy

akár reakcióként az őt érő bántalmazásokra, akár önmaga bántalmazása formájában.

hiszen olyan mélyen sérült az önértékelése. A megoldás pedig a már említett önismereti munka lesz, amely során felépül egy reális és önelfogadó énkép és identitás, ami segít kilépni a bántalmazó rendszerből. Ami a bántalmazó jegyeket nagyobb arányban felmutató felet illeti, itt is külön kérdéskör, hogy jegyei egy korai trauma eredményei, avagy organikus, veleszületett okok következményei. Az egészen bizonyos, hogy el kell jutni egy önelfogadásig, mert csak ebből a pozícióból tudja az egyén megvédeni önmagát, vagy rálátni önmaga ismétlődő mintázataira. Ugyanakkor azt is elmondom, hogy nincs teljes „felépülés”, a trauma az mindig trauma marad, tehát az ismétlési kényszer erős, hiszen

tehát ne ijedjünk meg, ha a korábbihoz hasonló helyzetbe kerülünk, mivel a megszerzett önismeretünk birtokában, már nem vagyunk többé ugyanazok, akik az eredeti traumát elszenvedtük, tehát egy hasonló helyzetet már jóval előbb ismerünk fel és nagyobb hatékonysággal kezelünk. Ez nem jelenti azt, hogy innen többé ne bízzunk, vagy ne nyissunk, csupán azt, hogy a bizalom mellé kell tanulnunk az önmagunk jelzéseinek felismerését és az önvédelmet is.

Előbb fel kell állítanunk a stabil énhatárainkat ahhoz, hogy ezen határokat később kijelölhessük egy kapcsolatban. Ez nehezen fog menni, ha a saját stabilitásunk még nem született meg, mert azt akkor egy másik embertől várjuk, ami függőséget, és nem partnerséget eredményez. 

Viselkedésünkben nem vagyunk konzisztensek. Mi az oka annak, hogy az egyik társunk mellett áldozatszerepet veszünk fel, a másik mellett pedig esetleg a bántalmazó szerepébe bújunk?

és azon múlik mi a hatalmi viszony egy kontextusban. A változás tehát nem a hatalom másik oldalára állás, hanem a teljes hatalmi játszmából való kiszállás. Nem szolgálok, és nem is uralkodom: szabad, független, autonóm emberi lény vagyok. Felelős vagyok a szervilitásomért és a dominanciámért is, meg kell fejtenem mi honnan ered, és dolgoznom kell rajta, hogy mellérendelő és partneri viszonyt létesítsek. Ez persze  nem csak rajtam múlik, de ha a határaim sérülnek, azt jeleznem kell, és ha a másik erre nem figyel, akkor döntést kell hoznom.

Az áldozatot nem hibáztatjuk a viszonyért, amiben van, de a rálátás, illetve tudatosodás pillanatától felelősséggel tartozik azért, hogy visszaszerzi-e a kontrollt tulajdon élete fölött. A klasszikus szocializáció, vagyis a hagyományos nemi szerepleosztás kedvez a párkapcsolati hierarchiának, ezért nemcsak önismeretre, hanem rendszerismeretre is szükség van, ami segít felismerni önmagunkon azt is, ha megfélemlítve élünk, vagy visszaélünk a hatalmunkkal.

Minden áldozati és bántalmazó szerepkör a gyermekkorra és a szülőkkel való viszonyra vezethető vissza, vagy ez kialakulhat később is? Például egy egészséges önismerettel és biztonságos kötődési mintával rendelkező ember eshet-e áldozatul a nárcisztikus fél lehengerlő stílusának? 

Szerintem nem minden kizárólag a szülőket terheli, mert vannak veleszületett eltérések is, ugyanakkor azt is gondolom, hogy valamilyen formában mindannyian sérülünk és többnyire a gyerekkorban, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk, ha nem is közvetlenül a szülők által, de akár közvetve, a szülőknek okozott sérülés, vagy a rendszer, a szocializáció, a közösség, stb. által. A kérdés inkább az, ha a sérülést vehetjük adottnak, hogy ki miként reflektál a saját sérülésére és küzdi meg.

Az életünk első felében igen nehéz komplex önismerettel rendelkezni, ezért ki vagyunk szolgáltatva, azonban minél magasabb szintű önismeretre és rendszerismeretre teszünk szert, annál védettebbé válunk a felismerés és kezelés tekintetében. Illúziónak tartom a teljes védettséget, hiszen a szocializáció sem kedvez ennek, ezért inkább a felismerést és kezelést kell megtanulnunk, mert nem élhetünk állandó félelemben, hogy nehogy újra megint megtörténjen, ami már megtörtént. Lehet, hogy meg fog újra, ez sajnos nem zárható ki, de meg tudunk erősödni és autonóm döntést hozni, ha ez előfordul. 

Tudomásomra jutott egy olyan eset, amikor a nárcisztikus társ szerződést íratott alá párjával, miszerint birtokolja őt, és innentől uralkodik felette. Mi a legmegrázóbb eset a témakörben, amit te tapasztaltál a praxisod során?

Számomra a legmegrázóbb a gyerekekkel való visszaélés, és ennek érvényesítésére különböző hazug, rágalmazó, fenyegető, zsaroló, lejárató kínzóeszközök. Sokkal nagyobb rendszerszintű hálózatra és támogatásra lenne szükség ahhoz, hogy az egyéni szinten végzett munka társadalmi szinten is eredményesnek bizonyuljon.

és arra is volt példa, hogy ez az áldozatot támogató segítő szakemberre is kiterjedt.

Mennyire jellemző a magyar társadalomban a bántalmazás elbagatellizálása?

Maga a fogalom sem tiszta, nemhogy a társadalomban, de még a segítő szakmákban sem.

ami teret enged annak, hogy ismétlődjön, elterjedjen és elfajuljon.

Helytálló a gondolat, miszerint az empaták, vagyis a fokozott együttérző-és segítőkészséggel rendelkező emberek esnek leginkább bele az áldozat szerepkörbe?

Az empátia, amennyire fontos a kapcsolódáshoz, sajnos problematikus is lehet, ha például valaki másokkal empatikus, de önmagával nem,

vagy a kapcsolat dinamikája felvehet egy ilyen jelleget. Ennek az alkatnak az egyensúlyozást kell tanulnia, hogy a másikra figyelés ne kényszer, ne egyetlen önmeghatározás legyen, hanem önmagára is figyeljen és a környezetére is, de nem áldozhatja fel a saját identitását a mások kielégítésének oltárán, mert akkor ki fog ürülni a kapcsolataiban. A belső fókuszt kell tanulnia önismereti folyamatában, ami több helyzetben is védelmet nyújthat számára.

Van-e bíztató példád arra, hogy valakinek sikerült kitörnie akár az áldozat-, akár a bántalmazó szerepkörből, majd egy egészséges párkapcsolatot létesítenie, illetve a gyermekkorból hozott kötődésmintáink mennyire megváltoztathatóak felnőttként?

Van, akinek már az is hatalmas lépés, hogy kiszabaduljon egy szerepből, és van, aki eljut odáig, hogy új párkapcsolatot létesítsen, ahol érvényesíti korábbi tapasztalatait, és van, aki végigjárja az utat, és lenyúl egészen a gyerekkor legfájdalmasabb sérüléseihez, és azokra reflektálva jön vissza a felszínre. Eltérő a traumatizáltság szintje, eltérő a személyiség, eltérőek az erőforrások is.

A színes könyvsorozatod mind a négy része a bántalmazó kapcsolati témakört járja körül. Miért döntöttél úgy, hogy a kék színű, egyben utolsó példánnyal lezárod ezeknek a taglalását, illetve mire számíthatunk tőled a továbbiakban?

Majdnem két évtizedet szántam a témával való foglalkozásra, fiatal lány koromtól az életem közepéig. A korai írásaim még ösztönösek voltak, alacsonyabb rendszerismerettel és eszköztárral, és egy olyan korban íródtak, amikor nem létezett a témáról adekvát társadalmi diskurzus sem, ezért ambivalens volt a fogadtatása. 

hogy még egy nekifutással megfogalmazzam úgy szakmailag, mint irodalmilag mi is ez a problematika, hogyan ismerhető fel és kezelhető. Én mindig szerettem az újításokat és a különböző határterületek mentén való mozgást, ezért nagy örömmel és lelkesedéssel töltött el, hogy sok ember magára ismerhet a kötetekben és feldolgozási útvonalat is kap hozzá, valamint a segítő szakmák releváns irodalmat a témában.

ma már szélesebb körű a téma elismertsége, egyre többen foglalkoznak vele, megtehetem, hogy eltávolodom kicsit, hiszen magam is valamennyire telítődtem, és még egész sor egyéb tervem vár arra, hogy megvalósítsam. Most nagy szeretettel visszatérek elsődleges kutatási témámhoz, amiből a mesterdiplomát is szereztem és doktori kutatásaimat folytattam, ami az öregedési folyamatnak intrapszichikus megélése és társadalmi vetületei, valamint egy értelmes és szerethető időskor megvalósítása az életközép felvetette kritikus egzisztenciális kérdések megvizsgálásával: a belső szabadság megtalálása tehát.

Fotók: Reviczky Zsolt, Pixabay