Nincs alternatíva

A neoliberális szitokszó lett hazánkban és talán az egész világon is. A megerősödő populista vezetők és az új baloldal egyaránt ellenségének tekinti a neoliberalizmust, melynek csillaga a ’90-es évek óta hanyatlóban van. Mi történt? Hogyan lettek a neoliberalizmust maguknak valló politikusok – mint Reagan vagy Thatcher – negatív példák, míg a rendszerváltás idején még példaképnek számítottak? A kérdés megválaszolásához nem csak azt kell megvizsgálni, hogy mit állítanak a neoliberalizmusról a már említett csoportok, hanem fel kell fedezni újra saját magunkat, megismerni múltunkat és meg kell fogalmaznia: mit tudunk és akarunk elérni ebben a világban.

Ettől persze rengeteg emberben megszólal a vészcsengő. A probléma ezzel a kijelentéssel az, hogy ilyet a neoliberálisok sose képviseltek, sőt! A múltba visszatekintve egalitárius gyökereket fedezhetünk fel, ami e nézetrendszer alapjához vezet minket: a gondolathoz, hogy egy sikeres jövőt csakis szabad emberekre lehet alapozni.

Ezen érvek mentén elutasították a rabszolgaság intézményét, hisz a rabszolgaság intézményén belül az egyén kreatív energiái nem tudnak felszabadulni. Ilyen értelemben tehát morálisan egyenlőnek kell kezelni az embereket. A kor liberális gondolkodói nem csak a rabszolgák, hanem más társadalmi csoportok mellett is kiálltak. John Stuart Mill közgazdász és filozófus példának okáért a nők egyenjogúságért küzdött (habár, ő maga aggodalmát fejezte ki a társadalom „elnőiesedése” miatt).

Az egyéni szabadság mellett nagyon fontos a gazdasági szabadság eszménye is. Ez se egy ördögtől való dolog, a középkori skolasztikusok elismerték a magántulajdon intézményét (ami a kereszténységben is fontos szerepet tölt be) és a mai, modern közgazdaságtanban is használt érveket fogalmaztak meg. A klasszikus liberálisok úgy gondolták, hogy a szabadpiaci kapitalizmus az a rendszer, ami a leghatékonyabban képes elosztani a javakat és képes arra sarkallni az embereket, hogy hasznos tevékenységeket végezzenek.

a különbség annyi, hogy az egyének eltérő ösztönzőkkel rendelkeznek. Ezt sokan szélsőségesen konzervatív és embertelen álláspontnak tartották, pedig ez is a már felvázolt egalitárius hagyományra épít.

Ezek a gyökerek. A világ azonban változott, s így a liberalizmusnak is változnia kellett: megszületett hát főszereplőnk. De mit is állít a neoliberális agenda? Ennek megyünk most utána. A globalizáció egy megkerülhetetlen kérdés. Habár a populisták és az új baloldaliak szeretik magukat egymás halálos ellenségének beállítani, az közös bennük (többek között), hogy a globalizációt alapvetően negatívan ítélik meg.

Empirikus kutatások már kimutatták, hogy a David Ricardo nevével fémjelzett komparatív előnyök elve nem szellemi bűvészmutatvány, hanem egy, a valóságban is érvényesülő elv: az, hogy abszolút előnyünk van egy jószág előállításában, nem jelenti azt, hogy komparatív előnyünk is van, magyarán az adott jószágot kisebb alternatív költséggel állítjuk elő. A globalizáció fontos részei a multinacionális cégek, melyek hazai jelenléte egy pozitív fejlemény. Azontúl, hogy jobb az adófizetési hajlandóságuk, mint a hazai cégeknek,

A szabadkereskedelmi egyezmények, mint a TTIP, jelenleg tetszhalott állapotban vannak. Sokan kritizálják őket és minden bizonnyal nem is tökéletesek, de azt látni kell, hogy ezekkel az egyezményekkel lehet kiterjeszteni a leginkább a nemzetközi kereskedelmet, ami mindannyiunk érdeke. Lássuk be, a multik, a szabadkereskedelmi egyezmények és általában

A populisták szokása azzal vádolni a neoliberálisokat, hogy elvetik az élet spirituális oldalát, nem foglalkoznak az emberek ezen oldalával. Mint látni fogjuk, ez a legkevésbé sincs így. Sokak meglepetésére, a neoliberálisok támogatják a nemzetállamok koncepcióját. Nem tökéletesek és ezt nem is állította senki, de a jelen körülmények között nincs jobb alternatíva. A neoliberálisok sokszor gyanakvóak a nemzetközi szervezetekkel kapcsolatban, élete alatta Thatcher például több ízben kifejtette aggályait az Európai Unióval kapcsolatban. Szó sincs arról, hogy az Európai Unió ne lenne egy érték: a tőke, a javak, az információ és az emberek szabad áramlása az alapelgondolása ennek a nemzetek felett átnyúló szövetségnek, ami egybeesik a neoliberális hitvallással.

Egy valódi neoliberális a hagyományokra és a vallásokra alapvetően pozitív dologként tekint. A baloldaliak erre szintén az ultrakonzervativizmus vádjával szoktak előállni, pedig az empirikus adatok is azt mutatják, hogy egyes tradíciók túl azon, hogy integráltabbá teszi a közösséget, segíthetik az egyéneket az előre jutásban. A kétszülős családmodell tipikusan ilyen. Több kutatás is kimutatta már, hogy azoknak a gyerekek az életkilátásai jelentősebben rosszabbak, akik egy szülő mellett nőttek fel. A családmodell mellett szerepe lehet a vallásoknak is a szegénység csökkentésében. Az Amerikai Egyesült Államok leginkább társadalmilag mobil állama Utah, s ez nem választható el attól a ténytől, hogy Utah állam mormon többségű. A vallásos közösségek által nyújtott minták és szolgáltatások fontos szerepet játszanak a szegénység csökkentésében, ezt el kell ismerni. A baloldaliak ringatják magukat abban a hitben, hogy progresszívebb adórendszerrel és nagyobb mértékű újraelosztással orvosolni lehet a szegénységet. Ha már itt tartunk, a neoliberálisok felismerik a közjavak szükségességét, a piac sem képes mindent hatékonyan és elegendő mennyiségben előállítani. Ezek a közjavak az elmúlt időben nem örvendtek túl nagy figyelemnek a kormányok részéről, ehelyett a kormányok az újraelosztásra helyezték a hangsúlyt.

A fejlett világban is gondot okoz a közjavak nem jó minőségű előállítása, csak ez másképpen nyilvánul meg. A fejlett világban egyfajta megtorpanás van jelen, s ennek egy oka lehet az, hogy az országok keveset költenek kutatás-fejlesztésre. A vállalatok alapkutatásra rendszerint elég keveset költenek, pedig a gazdaság számára az alapkutatások fontosak. Az ellentmondás úgy oldható fel, hogy az alapkutatás nem csak az adott vállalatnak lesz hasznos, hanem általában a gazdaság egészének, tehát pozitív externáliák. Ebből viszont a legkevésbé se következik, hogy az államnak kell kiválasztani a „hasznos” és „nem hasznos” vállalatokat. Az állam ilyenre nem is képes, s rendszerint, ha az állam elkezd eszerint szelektálni, azok a vállalatok lesznek „hasznosak”, amelyek a leghatékonyabban tudnak lobbizni az államnál.

de azt végképp nem ismeri fel, hogy az említett kulturális tényezőket nem lehet semmilyen állami beavatkozással sem kiváltani.

Egy neoliberális számára a külpolitika, geopolitika is fontos kérdés, ami új kérdéseket görget az agenda elé. Lehet ringatni magunkat olyan álmokban, hogy eljön a béke, az emberek harmóniában fognak élni – erre nem apellál egy neoliberális.

Az agresszort nevén kell nevezni és fel kell lépni ellene. Mindazonáltal, ez a fellépés elég nehézkes. Egyrészt ott van az energiafüggőség Oroszországtól, másrészt az Amerikai Egyesült Államok nélkül nem lehet érdemben fellépni, ám az amerikai hadsereg múltban elkövetett számos, s súlyos hibája miatt megingott a bizalom iránta.

Ugyan a NATO megerősítése egy kívánatos cél lehet, de a katonai beavatkozást csak a legvégső esetben szabad használni, amikor semmilyen más eszköz nem maradt már: nem szabad hagyni, hogy az elhibázott és eredményüket tekintve sikertelen beavatkozások tovább gyengítsék a rendszer legitimitását.

Jelenlegi világunkban megkérdőjeleződnek a hagyományos jobboldali értékek, a szabadpiac, a szólásszabadság, a hagyományok.

Fel kell állnunk a földről és megmutatni, hogy a neoliberális agenda nem bukott el. Meg kell mutatni, hogy teljesen mást gondolunk a világról, mint amit a szánkba adnak, s azt, hogy a múlt hibáit felismerve ismét prosperációt hozunk a világba.

Bármennyire is rosszul áll a helyzet jelenleg, mi továbbra is valljuk Thatcher örökségét: „There is no alternative”.