Így éltek a Wall Street igazi farkasai

„Engem soha nem érdekelt, hogy lóg-e Picasso a falamon. Noha több kollégámnak ez is fontos volt. Egy alkalommal egyikük kihívott bennünket az utcára. Egy kamion parkolt ott, majd kigördült a gyomrából egy méregdrága sportautó. Megdolgozott érte, ennyit ért a munkája – autóban számolva.

Az emberek félistennek képzelték magukat. Aztán kiderült, hogy pont ők váltak hullócsillaggá.

Igaz, egy darabig sokan hatalmas, lesötétített ablakú fekete limuzinnal jártak reggelente munkába. De ez az egész Államokra jellemző: »Nem titkolom a vagyonomat, nem irigylem a szomszédomét, de felteszem magamnak a kérdést: mit csinálhat jobban, mint én, és ha ő jó, akkor én is el tudok jutni oda, hogy nekem is meglegyen minden.« Ez az igazi versenyszellem és motiváció, és nem az, hogy a másiknak rosszat akarok.

A család hogyan tolerálta az életmódját a napi 15 órás munkarenddel?

New York a karrierek városa. Huszonöt év után sem ismerek senkit, aki azért jönne ide, mert itt szeretne megöregedni. Ide megméretni jönnek magukat az emberek. Befektetni, kipróbálni, mennyit tudnak, és mit bírnak. Nekem szerencsém volt, olyan társat találtam magamnak, aki támogatott ebben.

Igen ám, de beütött egyszer csak a krach… Minden elúszott?

Szó szerint nem maradt semmi.

Ezt a „semmit" a feleségével miként élték meg?

Hosszú házasság után 2007 volt az első év, hogy babát vártunk. A kisfiam meghalt. Talpra kellett állni. Nem a munkámra koncentráltam, hanem a feleségemre, Timire, aki pár hónap múlva agyvérzést kapott. Nehéz volt, bénulások, sugárkezelés. A munkára támaszkodtam. »Pénzünk van« – mondtam.

Az utolsó munkanap péntekre esett, szombaton a kollégáimmal együtt még visszamentünk, de a biztonsági őrök már nem engedtek be az egykori munkahelyünkre.

Emlékül valaki egy kétdollárost, azaz az utolsó értéket ragasztott az egyik földszinti ablakra.

(...)

Ilyen időszak után csak jó jöhetett.

A Bear Stearnsnél, ha jól emlékszem, 32-en lehettünk az én osztályomon. A J. P. Morgan kettőnket vett át. Talpra álltunk, nem adtuk fel. Megvettük azt a lakást Manhattanben, ahol évtizedekkel előtte egy hátizsákkal a Szabadság szobor korlátját fogtam és azt mondtam magamnak – igen, itt dolgozom majd.

Abigél leányom 2009-ben született. Ekkor döntöttük el, nem a Picasso, a jacht, a Ferrari számít.

Milyen munkahelyi lehetőségeket kapott?

Volt bőven ajánlat: London, Genf, Frankfurt. A J. P. Morgan legközelebbi irodája Bécsben van. Innen két óra alatt Pesten vagyunk. Juli leányom 2011-ben született Bécsben, a Balatonnál tanult meg biciklizni. Van ennél fontosabb?”