„A paradigmát, amely egészen a közelmúltig a gazdasági gondolkodás és szakpolitika nagy részét uralta, az úgynevezett washingtoni konszenzus foglalta össze tíz általánosan alkalmazható szakpolitikai előírásban. Nemzetközi szinten e paradigma a gazdasági és pénzügyi integrációra való törekvésben jelent meg. Az ötlet némi egyszerűsítéssel az volt, hogy az országoknak hasznára válna a piaci alapú árazás és a dereguláció illetve a szabad kereskedelem és a viszonylag nyitott határokon átívelő tőkeáramlás.
Az országok közötti gazdasági és pénzügyi kapcsolatok mélyítését tartották a hosszú távú hasznokhoz vezető stratégiának, amely növeli a hatékonyságot és a termelékenységet, miközben enyhíti a pénzügyi instabilitás fenyegetését. E megközelítéshez olyan kiegészítő előnyöket társítottak, mint a belső társadalmi mobilitás növekedése és az országok közötti erőszakos konfliktusok csökkenése. Mindez a fejlődő és fejlett gazdaságok közeledését is ígérte, így csökkentve az abszolút és relatív szegénységet vagy az illegális migrációt. (…)