Harcosok hona, Hajdú

Jó négyszáz éve magyar hazánk az egyik legsötétebb korszakát élte, ami a tatárjárás pusztító hatásaival vetekedett az érintett háborús területeken. A tizenöt éves háború 1591 és 1606 között még a másfél évszázadnyi török hódoltsági korszak, a három részre szakadt Magyarország történetének is a mélypontja volt. Az erejüket összeszedő magyar királyi (Habsburg-) seregek és szövetségeseik akkoriban ténylegesen megpróbálták felszabadítani a török uralom alól Magyarországot, ebben óriási áldozatok árán nagy sikereket is elértek – de végül a törökök, szintén nagy áldozatok árán, rendre vissza-­ verték őket, visszaszerezték pozícióikat. Az elkeseredetten harcoló feleknél csak a köznép szenvedett jobban. Korabeli iratok megrázó módon tárják fel, hogy a zsoldosok előtt semmi nem volt szent, az urakat, a nemeseket kúriáikból kivetették, mindenüket zsákmányra hányva a falvaikat felgyújtották.

A már kimerült országban tört ki aztán Bocskai István felkelése, aki Bihar főispánjaként, majd Erdély fejedelmeként sikeres hadjáratot vezetett Rudolf császár és király erői ellen. Harcai sikere erősen múlott a maga mellé állított hajdúkon – akik aztán a hajdúvárosok lakói és az e hagyományból kifejlődő majdani vármegye megalapozói lettek. 

Nánás, Dorog, Böszörmény, Hadház, Szoboszló és a többiek: ezek lettek a hajdúvárosok, miután Bocskai szövetségre lépett velük, s kiváltságokat adva nekik letelepítette őket a harcokban szinte teljesen kipusztult tiszántúli vidéken. Csaknem tízezer hajdú és családjuk nyert így jogokat és otthont: e városok mai lakói közül bizonyosan sokan e négyszáz évvel ezelőtt élő marcona katonák leszármazottjai. Ezen városok, amelyek aztán Debrecennel egyesítve Hajdú vármegye részei lettek, máig őrzik különleges hagyományaikat: az autonóm, önkormányzó hajdú öntudatot, a parasztpolgár tradíciókat és a jellemzően református hitvallást, kivéve a büszke görögkatolikus Hajdúdorogot.

Mint egykor Bocskai a kassai szabadságlevélben rögzítette: a hajdúk és örököseik tartoznak régi szokás szerint „nemesek módjára jó lovakkal, hadiszekerekkel kellően felszerelve a mi és utódaink parancsára […] a haza védelmére […] minden hadjáratban részt venni és a hazát hűségesen szolgálni”. Bár a régi kiváltságok és a harcba hívható hajdúkatonák kora elmúlt, a hajdúvárosok ma is képviselik sok évszázados örökségüket. 

A városokból összeálló Hajdú vármegye székhelye a Monarchia idején Debrecen lett: a mai Magyarország második városát, a kálvinista Rómát, a reformátusok szellemi központját nem is kell bemutatni az olvasóknak. Debrecenben minden van, ami egy modern nagyvároshoz szükségeltetik – csak hegy és folyópart nincs, a városukat egyébként nagyon szerető helyiek bánatára.

– és e nagyra nőtt alföldi települések hálózata ma is meghatározza a Tiszántúlt.

Nyitókép: Hajdúdorog temploma és régi városházája a 19. században
Fotó: Wikipédia